Fekete Zsuzsanna, az első magyar nő, aki teljesítette a World Marathon Majors sorozatot, amikor 2017. április 17-én célba ért a Boston Marathonon, ezenkívül további 19 külföldi maratonon állt már rajthoz. Naná, hogy kíváncsiak voltunk rá, és futós-utazós élményeire!
Hogy kezdődött nálad a maraton mánia?
Amióta az eszemet tudom mindig is izgő-mozgó ember voltam, több sport kipróbálása után maradt a fő irány a futás (a spinning, a jóga, a rúdtánc és a túrázás mellett), és ahogy lenni szokott a félmaratonok után jöttek a maratonok is.
Először Budapesten futottam maratont (2006-ban), majd egy hirtelen ötlettől vezérelve regisztráltam a New York Marathonra. Arra gondoltam, hogy adok egy esélyt a sorsnak (meg a sorsolásnak). Engem lepett meg a legjobban, amikor egyszer csak jött az sms, hogy megterhelte a bankszámlámat egy New York-i szervezet. Azt hittem a bankkártya adataimmal visszaélt valaki, jó néhány gondolat átfutott a fejemen, mire leesett, ja nem csalás áldozata lettem, csak kisorsoltak. Szóval így kerültem a New Yorkba. Ez még korántsem mondható tudatos (futó)lépésnek a World Marathon Majors irányába. Talán a WMM-re akkor gondoltam először, amikor Berlinben rajthoz álltam (2009-ben). Persze kitalálni, megálmodni könnyebb volt, mint bejutni ezekre a versenyekre, hiszen a londoni, vagy a bostoni versenyre való nevezésem már korán sem ment ilyen könnyedén.
A londoni versenyre 7 éven át próbáltam indulási jogot szerezni. Itt „tengerentúliként” hiába fut jó időt valaki, az nem elég a kvalifikációhoz, nem fogadják el. Magyarként vagy a sorsolás, vagy a jótékonysági futás jöhet csak számításba. El sem merem mondani, hogy milyen trükkökhöz folyamodtam. Volt olyan év, hogy a nevem minden lehetséges formájával a Sue Feketétől, a Fekete Zsuzsannán keresztül a Suzanne Feketéig mindenhogy, különböző országokban élő barátaim címeivel próbálkoztam – sikertelenül. Aztán végül egy Alapítványon keresztül sikerült a nevezésem, amit egy többkörös interjúztatás előzött meg, hogy én miért szeretnék futni és támogatást gyűjteni.
A bostoni versenyre bejutni legalább ennyire bonyolult volt, itt is több év próbálkozás előzte meg a sikert. A 2013-as versenyre már majdnem sikerült beneveznem, de akkor egyszerre volt a kezemben a Tokyo Marathon és a Boston Marathon nevezési űrlapja. Egy barátom – Vas Gábor, szintén WMM teljesítő – javaslatára akkor Tokiót választottam. Így utólag azt hiszem, hogy az égiek vigyáztak rám, hiszen 2013-ban történt a tragikus robbantás a bostoni versenyen. Én már nem értem volna be…
A bostoni versenyre három módon lehet nevezni: a kvalifikációs szintidő teljesítésével, ezt nem tudtam volna teljesíteni. Emellett lehet „charity” helyre pályázni, amire kb. negyvenszeres túljelentkezés van, és nagyjából 7000 dollár összegyűjtését kell vállalni – erre sem lett volna reális esélyem. Így maradtak a sport utakra szakosodott utazási irodák. Azt hiszem a világ összes ilyen cégét megkerestem, jellemzően minden iroda csak a saját nemzetük futóit viszi a versenyre és több éves várólistájuk van. Aztán hosszas kutatómunkának köszönhetően találtam egyet, aki mégiscsak elvitt engem.
A sorozat minden állomásán részt venni 9 évbe telt. Ha ma kezdenék bele talán még hosszabb időt venne igénybe, mert ugyan nem lehetetlen, de egyre nehezebb bejutni ezekre a versenyekre.
Zsuzsanna, a legfrissebb élményéről a Boston Maratonról mesél hosszan, csillogó szemmel, felváltva mutatva az érmet és az ezeregy fotót, melyet a verseny előtt, alatt készített. A fotókon feltűnik a legendás futónő, Katherine Switzer, aki idén 50 év után állt újra rajthoz Bostonban, és feltűnik Rick és Dick Hoyt is, akik neve nem csak a Boston Maratonnal, de a triatlonnal is összeforrt, mégis igazán az a legkedvesebb, ahogy a szüleiről beszél, hogy milyen fontos volt számára, hogy ők is ott voltak, amikor célba ért, ők is részesei voltak az örömének. Engem pedig meglep, hogy 27 maratonnal a háta mögött, a világot keresztbe-kasul beutazó csupa mosoly lány olyan lelkesedéssel mesél az élményeiről, mintha élete első versenyét élte volna át.
Mi az, amit ennyire szeretsz a futóversenyekben? Mi mozgat? Mi miatt indulsz útnak újra meg újra?
Egyszerű a válasz: mindent szeretek benne, a verseny előtti tésztapartitól, a célba érkezésig. A ráhangolódástól, a futó-szettem kiválasztásáig. A versenyen való bolondozást, éneklést, a szurkolókat, és a szurkolást is. Óriási élmény szurkolni is! És azt – ahogy Simonyi Balázs az Ultra című filmben megfogalmazta,- hogy futás közben együtt vagyunk senkik. Itt nem számít ki vagy és honnan jöttél, milyen a vallásod, bőrszíned, csak az az idő számít, amit a pályán töltesz és a céljaid.
A futást, azért nem tudom megunni, mert örömből futok, nem kötelességből. Tudatos edzéssel, edzéstervvel biztos sokkal jobb időeredményeket tudnék kihozni magamból, de akkor talán elmúlna az a varázs, az az önfeledt érzés, amit a teljesítménykényszer nélküli mozgás ad számomra. A közelmúltban részt vettem egy előadáson, ahol az önazonosságról volt szó, és ott jöttem rá, hogy én akkor élem meg ezt a bizonyos önazonosságot, amikor futhatok és minőségi időt tölthetek el a gondolataimmal.
A magánéletem érdeklődésének három fő mozgató rugója jelenleg a futás, az utazás és a Suhanj! Alapítványnál az önkénteskedés. Így vagyok teljes és egyikről sem szeretnék lemondani.
Imádom Budapestet, szeretek itthon lenni, de ha két hónapig nem utazhatok, akkor már hiányzik az utazás élménye. Az utazásokat pedig többnyire futóversennyel kombinálom. Utazni költséges persze, de igyekszem megtalálni a legolcsóbb repülőjegyeket, buszjáratokat és többnyire olcsóbb, többágyas hostelekben szállok meg. Ettől még kalandosabb és rengeteg új ismerőst szerzek. Van, hogy tényleg csak azért indulok útnak, mert van egy kihagyhatatlan ajánlat. Van, hogy barátokkal, ismerősökkel utazom, de az sem tart vissza, ha egyedül kell belevágnom, sőt ilyenkor a legpörgősebb az út.
A Suhanj! akkor lett az életem része, amikor az Alapítvány elindult. Annyira a kezdeteknél csatlakoztam hozzájuk, hogy gyakorlatilag a 3. számú önkéntes vagyok a csapatban. Teszári Eszter pedig 5 éve az állandó suhanjos futótársam és barátnőm, itthoni versenyeken mindig együtt futunk, ha ő menni szeretne, nekem sem kérdés, hogy ott a helyem.
Teljesült a nagy álom! Nyakadba került a World Marathon Majors sorozat érme. Hogyan tovább? Megvan már az újabb nagy cél?
Kiszemelt versenyek vannak. Májusban a Kinizsi 100 teljesítése vár rám (immáron negyedszer-azóta sikerrel), nyár végén pedig Izlandra utazom a Reykjavik Maratonra, és jó lenne egyszer a francia Marathon du Medoc-on (jelmezes bormaraton a Bordeaux-i borvidéken) is rajthoz állni, na és a Nagy Fal is csábító, de az igazi következő nagy célt még keresem.
Rengeteg versenyen jártál a világban. Ezek közül meg tudsz nevezni egyet, amit ajánlanál a többi futónk, hogy na az igen, azt ki kell próbálni egyszer az életben?
Hűha, jól megfogtál ezzel a kérdéssel. Nehéz erre választ adni, mert minden versenynek megvan a maga különleges hangulata, ami miatt szívesen gondolok vissza rá. A nagy maratonok körül nyilván az óriási felhajtás, elképesztően profi szervezés és a véget nem érő szurkolók sora szól. Van olyan maraton, ami egy futócipős történelmi városnézéssel felér (Róma, Firenze), van, ahol a természetre helyeznek nagyobb hangsúlyt (Amszterdam). Én a kettő ötvözetét imádom, így Budapest örök kedvencem marad.
De ha most egyet kellene a külföldiek közül kiemelni, talán Lisszabont mondanám. Hajnalban, még vaksötétben a bulizókkal együtt egy HÉV-szerű tömegközlekedési eszközzel kell kimenni Cascais-ba az óceánpartra, ahol mi pont megnéztük a napfelkeltét. Nem túl nagy maraton, reális áron, jól szervezett, korrekt frissítéssel és az útvonal csodás. Kb. félmaratonig az óceán partján kell futni (szóval a naptej kötelező). Aztán gyors belvárosi városnézés, a főtéren minket pont elkapott egy zenekar, így énekelni is kellett, majd egy ipari dokkrészen keresztül jutottunk el a hipermodern városrészig, ahol a befutó volt. Többek között ezért is imádom az ilyen futóversenyeket, mert egy-egy város ezer arcát mutatja meg a 42 km alatt, amit a Hop on – Hop off buszból soha nem lehetne felfedezni.
