Extrem Burgenland 2015

01.02.2015
Kategória: Balca fut
Szerző: Balca

A hétvégén belekóstoltam a futós repertoáromtól némileg távol eső teljesítménytúrázásba. No nem magam miatt elsősorban, hanem Judit kedvéért, mert Ő kedveli ezt a sportot és egy tavalyi feladás miatt most elégtételt akart venni.

 

 

 

Nyilván nem mindenki tudja, hogy mi is ez az Extrem Burgenland verseny. Nos akkor röviden elmondom, hiszen tavaly januárig nekem sem volt fogalmam arról, ez melyik fán is terem. Egy, a Fertő-tavat futva és túrázva is abszolválható, közel 120 kilométer hosszú, osztrák szervezésű "versenyről" beszélünk, gyakorlatilag sík terepen, melyben az extremitást az ilyenkor megszokott szeles, havas, hideg idő biztosítja a táv mellett. Az idézőjel a verseny szónál teljesen indokolt, hiszen a futóversenyekhez képest itt aztán tényleg nem számít a célba érkezés ideje. Ezt mutatja az is, hogy a távot 11 és 24 órás küzdelmet követően szokták befejezni a résztvevők. Hivatalosan 30 óra van rá, mégis 24 óra alatt simán teljesíthető, ha nem túl extrémek a körülmények. És hogy miért kellett Juditnak revansot vennie? Mert tavaly 110 kilométerig jutott el, majd fel kellett adja, mert az éjszaka közepén a túratársa elkészült az erejével és egyedül kockázatos lett volna a hideggel karöltve, korom sötétben folytatnia. Ment hát a telefon a szervezőknek és kocsiba szállva elvitték őket a közeli célba.

Egy verseny feladása, akármilyen nyomós és ésszerű indokkal is történik, mégis olyan nyomokat hagyhat a sportolóban, amely miatt vissza akar vágni és bizonyítani akar magának, "már pedig ment volna". A kísérő szerepét szívesen vállaltam nemcsak a személyes okok, hanem az új impulzusok miatt is, ami a hosszú felkészülés elején kifejezetten jól jön, ráadásul olyan jókat hallottam erről az eseményről, hogy mindenképpen ott volt a helyem.

A regisztráció teljesen ingyenes az 1200 főben limitált mezőnynek, amiért cserébe (cserébe, ez jó) aztán teljes ellátás is kapnak. Értve ez alatt a verseny előtti, közbeni és utáni étel-ital fogyasztást. Ilyen terülj-terülj asztalkámat még egy fizetős futóversenyen sem nagyon látni, nem hogy egy ingyenes túrán. Persze ez Ausztria és szponzorból is van bőven, köztük pl. a Billa, aki a ételről és az italról is gondoskodik. Aztán itt van a túrázóknak oly szimpatikus opció, miszerint elmennek érted bárhova kocsival, ha fel kell adnod. Persze lehetőleg ezt egy település jellegzetes helyén tegyed, hogy egyszerűbb legyen, de sérülés esetén is megtalálnak. Szóval ezek az alapok, amelyekkel elindultunk szerdán éjfélkor az ausztriai Oggauba.

Egy tatai kitérővel megfejelt 3 órás autókázással megérkeztünk a Fertő-tóhoz, a rajthelyünkre, ahol másfél órával a 4:30-as rajt előtt még csak szállingóztak az emberek. A melegedőnek kijelölt épület büféjében megittunk egy kávét, betoltunk néhány lekváros kalácsot, aztán felvettük a rajtcsomagunkat, amiben a billás kaja-pia mellé megkaptuk a táskánkra köthető kis kartonunkat, rajta a sorszámunkkal. Fél órával később kimentünk az épületből és már hemzsegtek a futók és túrázok a környéken, teljesen változatos öltözékben. A legkomolyabb túra felszereléstől a farmernadrágig, óriási hátizsáktól a kézben fogható szatyorig, vagy a legmenőbb túrabakancstól a tornacipőig. Szóval csodabogár hegyek. Még utoljára mérlegeltük, mit is viszünk magunkkal és mit hagyunk a kocsiban. A lényeg, hogy száraz cucc maradjon a kocsiban is, arra tuti szükség lesz.
 
4 óra 34 perc: kb + 1-2 fok lehetett, semmi csapadék, jó előjelek és elrajtolt a mezőny kb 1200 indulóval. Jó páran elkezdtek kocogni, de a többség, köztük mi is tempós gyaloglásba kezdtünk. Ahogy sorban elhagytuk a utcákat és kanyarogtunk kifelé a városból, egyre szűkült a mezőny és nyúlt el 100 méterekre, majd aztán 1-2 kilométerre. Hátra néztünk és a sok fejlámpás ember kígyózó látvány szenzációs volt. Na jó, ne osztogassuk cukorkaként az ilyen jelzőket, mindenesetre szép látvány volt. Gondoltam, hogy lefényképezem a telefonommal, de azzal kb. olyan élvezetes kép készült volna, mintha a Szaturnuszt akartam volna lekapni. A túránk nagyjából első 10 kilométerét kerékpárúton, járdán és kis forgalmú utakon tettük meg az osztrák részen, mindenféle csapadék nélkül.

Egyszer csak szembe jött egy Magyarország tábla a semmiből. Ennyi lenne a határ? A ráncosabbak biztos emlékeznek rá, hogy ez annak idején nagyon nem így volt. Kocsiban sosem tűnik ennyire érdekesnek, lehet hogy időnként lassítanom kéne Hegyeshalomnál. smiley

A magyar oldalon is megmaradt a kellemes idő, de 20 kilométernél (kb. 4 óra után) éreztem, hogy itt görcsöl, ott fáj nekem, míg a Juditnak semmi baja sem volt. A következő 1 óra azzal telt, hogy megálltam nyújtani a görcsös izmaimat, utána meg belekocogtam egy kicsit, hogy más ingerek is érjenek és kicsit változatosabb legyen. Időnként (meg nem mondom, pontosan hol) felbukkantak a szervezők kisbuszai, hogy némi étellel és itallal lássanak el minket. Itt valamilyen meleg ital (biztos valami gyümölcstea lehetett), energiaszelet, kóla és kalács volt a választék, végtelen mennyiségben és még 2 dobozzal.

Balfhoz érve szép lassan elkezdett cseperegni az eső. Nem komolyan, csak éppen annyira, hogy vacilláltunk a plusz esőkabáton. Végül magunkra húztuk azt is, mert nem úgy tűnt, mint aki abba akarja hagyni. Sőt aztán annyira rákezdett, hogy az esőkabátunk is kevésnek bizonyult. Sza.rá áztunk - mondhatni -, mire a 34. kilométernél lévő hegykői frissítőállomáshoz értünk. Ment az újabb agyalás, mit is csináljunk. Kezdett hűlni a levegő, ami komoly problémát jelentett az átázott ruhánk miatt. Amiért a folytatás mellett döntöttünk, az annyi volt, hogy a táskánkban még száraz ruhákat és cipőt tartottunk és abban maradtunk, hogy a jelképes féltávig, Apetlonig (még 20 km) azért elmegyünk.

Ami ezután jött...
Kezdetben 5 km sártenger, egy soha véget nem érő mocsár. Nyilván a 100 éve túrázók azt mondják, hogy "ez semmi, emlékszem amikor ...". Na, én mindössze 6 órája túráztam, úgyhogy nekem nagyon durva volt. Gumicsizmát nem hoztunk magunkkal, a cipőink pedig teljesen átáztak, mindenünkből folyt a víz. A kesztyűmet időnként le kellett vennem, ha a zsebemből, vagy másik cipzáros helyről cheeky akartam kivenni valamit, ezáltal a bélése annyira összegyűrődött, hogy egyik alkalommal már nem tudtam visszavenni. Remek, ki is dobtam dühömben egy arra tévedt szemetes hordóba. Legszívesebben fel is gyújtottam volna, de nem volt mivel. Csak érjünk ki ebből a dzsuvából és már hívjuk is a magyar kontaktot, hogy vigyenek haza a pihe-puha ágyamba! Na persze!

Kiértünk Sarród településre, újabb 10 kilóval nehezebben, hatalmas hópelyhek közepette, nem kicsit fázva. A telefonom elázott, úgyhogy alig hallottam valamit. Így azt is, hogy az osztrák néni bemond valamit, hogy miért is nem tudja nekem kapcsolni emberünket. Megpróbáltuk Judit telefonjával is, de nekem annyira fagyos volt a kezem, hogy inkább rábíztam a telefon simogatását. 10. próbálkozásra aztán felvette a készüléket és közölte, hogy ő most nem igen tud mit kezdeni velünk, mert teljes a káosz az időjárás és a 70 % versenyt feladó miatt, fa.za. Azt mondta menjünk tovább még 7 kilométert a fertőújlaki frissítőállomásig, mert oda küldenek egy buszt. Nooomális? Addig szétfagyunk. Jobb híján, fagyos túránk egy nem túl forgalmas bekötő úton ment tovább, ahol a mellettünk elhaladó kocsik - köztük a rendezők járművei - ránk se hederítettek, megállni senki sem akart.

Egy traktort sikerült fognunk a szuper felhozatalból, amire legalább Juditnak sikerült felszállnia Fertőújlak felé, én meg elkezdtem futni ugyanarra. Valahol majd csak találkozunk. Így is lett, megérkezett egy szembe jövő kocsival, akik hosszú huzavona után visszavittek minket a már sikeresen otthagyott Sarródra, mégis egy település. Bakker, sose jutunk haza. Aztán egyszer csak arra jött 2 szervező kocsi és az egyikbe felvettek minket, meg a csomagtartóba még 2 másik sorstársunkat. Irány Apetlon, jííhá!

Ott betértünk a versenyzők támaszpontjára, a Gasthof Weinzettl-be (na ezt mond ki gyorsan 3x, egymás után). Egy jó pár virsli és meleg zsemle után felmértük a helyzetünket. A feladás nem volt kérdés, főleg, hogy kocsival jöttünk ide. Normális ember nem megy ilyen állapotban tovább, az tuti. A száraznak vélt ruháink a táskában, csak részben voltak szárazak. A kabátok használhatatlanok voltak, úgyhogy maradt a futónadrágos, szárazbakancsos, pulóveres kombó. Az étteremben komoly tömeg gyűlt össze, akiket buszokkal terveztek Oggauba szállítani. A buszok aztán nem úgy jöttek, ahogy erre számítani lehetett, így sokan csalódottan vették tudomásul, hogy még órákat kell várniuk csurom vizesen az alig fűtött helyiségekben. Mi szerencsére 2 óra várakozással megúsztuk és 16:30-kor már a célban lehettünk. Sokaknak ez csak az esti órákban sikerült. Itt magunkra vettük a kocsiban hagyott meleg holmikat és kifacsarva elindultunk hazafelé.

A célba egyébként a mezőny mindössze 10%-a ért be. Egy része futva, más része pedig jó pár váltás ruhával a háta mögött.

Útközben aztán felvetődöt pár kérdés

- Mi ilyenkor a helyes döntés. Valószínűleg ebben az állapotban is eljutottunk volna Apetlonba, de miért is kockáztattunk volna? Mi értelme lett volna? Nem megfagyni jöttünk ide.
- Hogy hibáztak-e a szervezők?  Ha valakinek a sártenger közepén fordul ki a bokája, az ott tuti megfagy. Így is elég sokan voltak a kihűlés határán, a „mentés” pedig történhetett volna szervezettebben is. Persze ilyen mértékű feladásra sem nagyon lehetett számítani a korábbi évek alapján.
- Hogy jövünk-e legközelebb? Ha lesz rá időnk akkor naná, bár a mocsárban még nem így gondoltam. Most már engem is buzergál ez az abbahagyott túra, Juditot már duplán.
- Futva meddig jutottam volna? Kicsit azért tovább, ráadásul a mocsár - ha hamarabb érek oda - akkor talán még csak földes út lett volna. A futás közben a testet könnyebb melegen tartani, még esőben is, így kicsit más a szitu. Hozzá tartozik, hogy ultra távot még nem futottam és nem is nagyon tervezem, de egy futó túrázó kombót egyszer majd megengedek magamnak.

<<< A futás ünnepe Firenzében   Az út egy álom felé >>>


 

Szólj hozzá!

0
szabályok és használati feltételek.

Hozzászólások (1)

Fel