Novemberi nyár a Garda-tónál

01.12.2015
Kategória: Balca fut
Szerző: Balca

Legutóbb a „napsütésnél” hagytam abba, ami ugye az évnek ezen szakában igazi kincsnek számít. A „Süssön Rád a Nap!” jókívánság a következő versenyen abszolút beteljesült! Helyszín: Észak-Olaszország és a nyarat idéző Garda-tó, aminél a téli álom előtti feltöltődés szempontjából nem is lehetett volna ideálisabb futazó célpontot találni.

Még akkor is jó választás ide szervezni egy utat, ha mindez kétszer 10-11 órás kocsikázással jár. Maximum az itt eltöltött időt kell némileg megnyújtani úgy, hogy a verseny és a számtalan program lehetőség közt pihenésre is legyen ideje az embernek. Mi is e szerint jártunk el, így péntek kora reggel 3 gépjárművet bevetve elindultunk 18 fős csapatunkkal, hogy végre személyesen is megtapasztaljuk a grandiózus hegyek és a kék tó lenyűgöző harmóniáját, majd fussunk egy félmaratont a Garda Trentino Half Marathon versenyen.

Mielőtt nekiindulunk, a megfelelő útvonal tekintetében érdemes mérlegelni az utazás időtartamán kívül az autópálya és az üzemanyag költségeket is. Szlovéniában 15, Ausztriában 8,7 Euró a 10 napos - 1 hetes autópálya díj, míg Olaszországban a megtett távolságtól függ ez az összeg. Egy biztos, Olaszországban fogod a legtöbbet fizetni. Mi a szlovén határtól Riva del Garda-ig 46 Euróval lettünk könnyebbek, ha oda-vissza számolunk. A közel másfélszeres olasz benzinárakat is érdemes szem előtt tartani, szóval némi matematikai felkészültséggel jó pár pizza árát meg lehet spórolni. Mindent egybevéve mi a Budapest - Nagykanizsa – Maribor – Ljubljana – Velence – Verona – Riva del Garda – Pieve di Ledro útvonalat választottuk.

Fél ötkor Veronához értünk és úgy gondoltuk praktikus lenne még most megnézni Európa egyik legromantikusabb városát kivilágítva, pláne úgy, hogy a hétfői visszaúton jóval kevesebb időt tudnánk itt tölteni, ráadásul zárva tartás miatt az Arénába se lenne lehetőségünk bemenni. A belváros hangulatos utcái és történelmi épületei könnyen rabul ejtik az andalgó párokat, amit a lenyugvó Nap és a középkori épületek kivilágítása még tovább fokoz. Bár az Aréna nem volt rám akkora hatással, mint a tunéziai El jem, vagy Róma amfiteátruma, ugyanakkor a legjobb állapotban van mindközül, az kétségtelen. Nem véletlenül rendeznek itt opera előadásokat a mai napig, illetve helyezik időnként a „küzdőtérre” a Verona Marathon célkapuját.

Villámlátogatásunkból nem maradhatott ki Júlia erkélye és a jobb mellén extrapolírozott Júlia szobor, illetve a szerelmes üzenetekkel teleírogatott fal sem. Egy rövid sétával karöltve Olaszország egyik legszebb tere a Piazza delle Erbe esett utunkba, míg a Sant’Anastasia templom felé tartottunk. Kívülről nem is gondolná az ember, hogy odabent milyen csodákat rejt magában ez az épület. Belsőben szerintem simán veri a pár utcával arrébb lévő veronai katedrálist (Duomo). Idő hiányában már csak a régi kastélynak nevezett hatalmas erődöt, a Castelvecchio-t volt lehetőségünk megnézni, így sajnos kimaradt a közel 2000 éves Ponte Pietra kőhíd és a San Zeno Maggiore bazilika. Szóval az indokok és érvek gyűlnek Verona újbóli meglátogatását illetően. Egy Aréna koncerttel egybekötni esetleg? Az sem egy rossz ötlet.

A városnézés után jöhetett a városból kikecmergés és az egész hétvégén át tartó körforgalom undorom a kereszteződésekben. Az egy dolog, hogy minden második sarkon körbe-karikába kell menni az olaszoknál, de az a szutyok GPS már megint össze-vissza számolta a kihajtókat. Így fordulhatott elő, hogy tiszteletkörök tömkelegével boldogítottam a kocsiban ülőket és az engem követő másik 2 kocsit. Most képzeld el, amikor Francesco barátunk értetlenül figyeli a kereszteződésben, hogy 3 hülye magyar körözget a nyúlfarknyi körforgalomban! A szőlőtőkék közé hajtást és onnan a körforgalomba való visszatolatást már nem is említem. Felindulásomban a GPS-en Andreáról átváltottam Moha bá-ra (mintha az bármit is számítania), hátha ő értelmesebb lesz, de ő meg a kimért stílusával ment az agyamra egy idő után, meg persze ő is össze-vissza beszélt és újratervezett.

Este 8 után nem sokkal már a Garda-tó északi csücskénél, Riva del Garda-ban voltunk, viszont innen még 16 km-t kellett kacskaringóznunk hegynek felfelé, a Ledro-tó partjához, egészen pontosan Pieve di Ledro-ig. Ez a tó a Gardához képest elég „dzsunior”, de a kék égbolt tükröződése itt is csodákat tud művelni. Persze 21:25-kor ebből egy fikarcnyit sem láttunk, csak teljes sötétséget és egy negyed órás keresgélést követően a szállásunkat. Igen, Moha bá volt már megint a hunyó. Fárasztóra nyúlt napunk végén éhségünket a Franco és Adriana frigyéről elnevezett és nem mellesleg igen találó „Da Franco e Adriana Ristorante”-ban fojtottuk le.

Másnap. A délelőtti kocogást követően visszatekeregtünk Riva del Garda-ba a versenyközponthoz, hogy átvegyük a rajtszámainkat és a rajtcsomagokat. Végre egy expó terület, kiállítókkal, becsületkasszás helyi ételekkel, programokkal. A szövegből persze nem sokat értünk, de nem is az a lényeg, hanem a pezsgés, az akklimatizálódás. Egy helyi Balázs Pali (Paolo di Blasio) tolta a mulatóst, ami alapvetően egyikünknek sem a stílusa, de itt jó volt, mármint passzolt az alkalomhoz. A rajtszámokat és a 3 kilós rajtcsomagot pikk-pakk megkaptuk és csak azoknak kellett (például nekünk) egy másik sorban is 2 percet eltölteniük, akik az egészségügyi igazolást nem küldték el elektronikusan. A különböző élelmiszerekben szokatlanul gazdag csomag 2 legmeglepőbb terméke egyébként a dobozos tej és főző tejszín volt.

Az expó-t követően hegycsúcs látogatást terveztünk a közeli Monte Baldo-ra, ahonnan gyakorlatilag az egész Garda-tó és környéke panorámájában lehet gyönyörködni. Ide Malcesine településről lehet kabinos felvonóval eljutni a tetőre, de pechünkre épp karbantartás alatt volt a rendszer (mikor máskor?), így a tervet jelentősen átírva egy negyed olyan magasan lévő kilátóhoz kocsikáztunk fel. Nem rossz innen sem a látvány, de a jegyzetfüzetembe a kimaradt lanovkázást is felvettem, közvetlenül a veronai mulasztások után, mint egyszer pótlandót.

Kora este egy vacsorára voltunk hivatalosak a „La Dolce Vita” nevű (mi más) étteremben a verseny szervezőivel, iramfutókkal, egyéb meghívottakkal közösen. A rövid köszöntő után helyi, trentino-i ételekből készült speciális menüt volt szerencsék elfogyasztani. A kukoricalisztes polentával megvadított, salátás-sonkás előételt követően vörösboros rizottóval és spenótos-sajtos tésztagolyókkal ismerkedtünk az est első felében. A harmadik körben, legnagyobb bánatomra visszatért a polenta, ezúttal azonban hagymás-babos sült hús kíséretében. A végén pedig egy igen finom almás rétes-vaníliás fagyi kombó zárta a sort. Polenta fan nem lettem, sőt. A többi viszont nagyon finom volt, szóval csak megerősíteni tudom, hogy mindig érdemes új ételeket kipróbálni a külföldi utak során, ne csak a pizza és a jól bevált, otthon is bármikor megtalálható ételeket fogyasszuk!

Másnap, kora reggel a hegyen, még csak plusz pár fok volt, de mire leértünk a versenyközponthoz már jóval 10 fölött volt, és a tiszta égbolt ennél még nagyobb meleget ígért. Az előző nap megismert expó közelében volt a rajt terület, úgyhogy csak a hömpölygő emberáradatot kellett követni a zónák felé. Mégis, szerintem egy kicsit eldugott, nehezen megközelíthető helyre tették a rajtkaput, ahonnan pontban 10 órakor aztán elrajtolt a közel 3500 fős mezőny és benne több tucat magyar résztvevő.

Ma jól kifutom magam - legyen ez a cél! Még akár egy jó idő is becsúszhat - gondoltam.

A rajtot követően megpróbáltam az iramfutókhoz csatlakozni, de percekig nem tudtam leolvasni a lufira írt célidőt, ugyanis a srácok filctolla elég érdekes betűtípussal írt, ráadásul furcsa módon akkora tömeg volt az 1:20-1:25 tartományban, hogy nem tudtam közelebb menni hozzájuk. Akkor sem lettem sokkal okosabb, amikor melléjük keveredtem, mert ugrált és forgott az a k..va lufi. Már azon voltam, hogy megfogom, vagy kiszúrom. Nagy nehezen aztán 1:24-es feliratra lettem figyelmes és akkor döntenem kellett, hogy velük megyek - tervezettnél gyorsabb tempóban -, vagy fokozatosan kezdek lemaradni tőlük. Ilyenkor figyelembe kell venni, hogy milyen sokat számítanak az irammenők, hiszen nagyon sok holtponton tud átsegíteni, pusztán a közelségük.

A mérleg másik serpenyőjébe ugyanakkor ott van a mindenki által már tapasztalt gyors tempó választás és az elsavasodás veszélye. Persze, hogy az első variáció mellett döntöttem, most nyugodtan kockáztathattam. Mikor és hol kísérletezzek, ha nem ekkor és itt, hiszen az idén május elején és augusztus végén kellett a képességeket és az eredményeket a lehető legideálisabban összehozni. Most játszunk egyet!

Az első 5 kilométer nagyjából tehát a helyezkedéssel, a lehetőségek felmérésével és valamennyire az üdülőváros feltérképezésével telt. Miután beállt a megfelelő tempó már kanyarodtunk is a szomszédos Arco felé és célba vettük a magas sziklaszirten lévő, annak igen impozáns várát. A szőlőtőkék között haladva aztán rájöttem, hogy a fekete pólóval igencsak mellélőttem, ugyanis tűző Napra nem készültem. Napsütést és 15 fokot ugyan csiripeltek a madarak, de nem 25 fokot. Speckó futópólóm megpróbált minden skilljével a hűtésemről gondoskodni, de a fekete színű anyag fényelnyelő képességével nem tudott mit kezdeni. Jogosan merülhet fel a kérdés - Miért nem fehéret vittem magammal? Igen, jogosan.

Arco óvárosi utcácskáiban is elfutottunk, közvetlenül a boltok, éttermek előtt, ahol simán megfordult a fejemben, hogy lenyúlom valamelyik kint ülő vendég italát az egyik asztalról, amúgy is kevésnek éreztem a frissítőállomások számát. Mekkora flash lett volna már! Persze Nyúl Béla voltam és nem sokkal előtte amúgy is tudtam inni, meg hát kandi kamera sem vette, szóval hagytam a csudába az egészet és nyargaltam tovább. Arco-ba egyébként már a lufis srácok nélkül értem, mert nekem túl gyorsnak bizonyult a tempójuk. Ezzel tehát bő 11 km és egy kis fejszámolás után a „gyorsan futós” játékot felváltotta az „érjünk célba 1:27 alatt” játék.

Riva del Garda-t és a szomszédos Arco-t átölelő pálya alapvetően tökéletes választás egy jó időeredmény megfutásához. A minimálisan hullámzó útvonal még külön praktikusnak is mondható a különböző izomcsoportok megmozgatása szempontjából. Ugye milyen jól hangzik ez elméletben? Meg kell mondjam, ezzel együtt a táv harmadik negyede nem eset jól, talán rosszul is frissítettem, nem tudom. A mellettem csörgedező folyó és a partjának harmóniája viszont tökéletes volt ahhoz, hogy mindenfajta önmarcangolás nélkül belenyugodjak a cél idő 1:28-ra emelésével a visszafelé úton. Az utolsó 3 km-re pedig megnyertük a lehető legszebb útvonalat. Balra a Garda-tó, szemben a mozdulatlan, óriási hegyek, közelünkben meg az ezek élvezetére kialakított parti sétány. Már csak ezért megérte idáig utazni.

A vége izzasztó 1:28:00 lett. Ja, nem is volt vége, mert kicsit később Judittal és Bencével még egyszer átfutottam a célkapun. A versenyt követően az expó területén paradicsomos - bazsalikomos - parmezános tészta várta a versenyzőket, valamint a kísérőket és senki nem szólt senkinek egy szót sem, ha valaki netalán még egyszer beállt a sorba, vagy láthatóan nem futott aznap egy métert se (Mindezt csak az egyik hazai verseny kapcsán írom, amiről korábban szóltam pár mondatot).

Na, beletekerek egyet, mert sosem lesz vége a sztorinak.

Hétfő délelőtt elindultunk hazafelé, de most a tó nyugati partján mentünk végig, hogy zárásként még egy rövid kirándulást tegyünk a déli parton, Sirmione-ban, és megcsodáljuk a türkizkék vízzel elárasztott Scaligeri várat. Az utunkba eső települések zömében bármikor el tudnék tölteni egy-egy hetet az év bármely szakában, de Sirmione mindegyikre rálicitált. Hibátlan zárása volt a hosszú hétvégének, innen már „csak” haza kellett vezetni.

Verona, Garda-tó reszkess, még visszajövünk!

<<< Őszi impulzusok   #mywaytovelence >>>


Szólj hozzá!

0
szabályok és használati feltételek.

Hozzászólások

Fel