Triatlon kaland Pomerániában - IRONMAN 70.3 Gdynia

17.08.2017
Kategória: Balca fut
Szerző: Balca

Gdyniába, Pomeránia szívébe utaztam Bencével, hogy részt vegyek az itt harmadik alkalommal megrendezésre kerülő IRONMAN 70.3 versenyen.

Napi földrajz. Először is tisztázzuk, hol van Pomeránia. Nos - ahogy a képen is látszik - Lengyelország északi részén, a Balti tenger déli partjánál, melynek székhelye Gdansk. Ez a város gyakorlatilag összenőve Sopottal (Ez még lényeges lesz a végén. Igen, úgy) és Gdyniával egy "hármasvárost" alkot.

Az utazás legkritikusabb részének a bicaj szállítását gondoltam, hiszen gyakorlatilag darabokra kellett szétkapni szegénykét, hogy az egyébként így is hatalmas, speckó kofferbe (125*85*25) beférjen.

Igazából nem is a szétkapással van a baj - az tök gyorsan megy - hanem azzal, hogy ezt össze is kell ám rakni. Persze ez egy hozzáértő személynek (bárki más a 2300 nevezett versenyzőből) gyerekjáték, de nem nekem, aki max a kerékbelsőt tud rohadt jól kicserélni. Meg aztán ki tudja, hogyan dobálja valamelyik véres kezű manus a koffert a reptéren és egy törött brinyóval meg aztán nem nagyon tudok mit kezdeni lengyel barátainknál.

Mindenesetre, csütörtökön sikeresen leszálltunk kofferestül, ép bringástul a varsói Chopin repülőtéren, majd a 175-ös busszal jól bevitettük magunkat a központi pályaudvarhoz, két sarokra a szállásunktól.

Varsó 85%-a a második világháborúban gyakorlatilag megsemmisült, így érthető módon régi épületek híján a szocreál és az acélt, valamint az üveget előnyben részesítő modern stílus keveredésével találkozhattunk, széles utakkal és nagy terekkel megspékelve (Csak építész ne olvassa ezeket a sorokat! Ülj le, egyes!).

Nem ért minket nagy kultúrsokk, gyakorlatilag egyből otthon - egy közép európai nagyvárosban - éreztük magunkat. Ugyanakkor a magas épületek nekünk kifejezetten bejöttek, még a Sztálin által építtetett "kultúra és tudomány palotája" is, amit a helyiek inkább utálnak, legfőképp talán a szovjet múltja miatt.

Pénteken, kora délután aztán vonatra szálltunk, hogy eljussunk Gdyniába. A jegyvásárlás nem volt egyszerű, mert az idegennyelv használatával kb. ugyanolyan problémáik vannak odaát a középkorú embereknek, mint idehaza - azt meg ugye ismerjük. A tizedik próbálkozásunkat aztán siker koronázta és 2 jegy volt a kezünkben, amin persze semmilyen feliratot nem tudtunk értelmezni. Mint kiderült, sikerült a legf.szább járatot megtalálni, mondhatni turista járatot, ami minden fűcsomónál, stadionnál és botanikus kertnélmegállt, szóval kellett vagy 4 óra, hogy odaérjünk.

Gdyniai szállásunk a rajtterületről pár száz méterre fekvő hotelben volt, a népszerű üdülőváros központi területén, így már megérkezésünkkor belecsöppentünk a dzsembori kellős közepébe. Rövid szusszanás után elmentünk helyi ételek után kutatni, és lett is egyből két kedvencünk, a levesek közül a "zurek" és a helyi melegszendó, a "zapiekanka". Egyébként ez utóbbinál tök vicces volt, mert bementünk egy kajáldába megkérdezni, hogy nincs e véletlenül zapiekankájuk, akkor elnevették magukat és nem értettük, mi a bajuk (kérdeztem is Bencét, fikás-e az orrom :) ). Mint kiderült náluk csak zapiekankát lehet kapni, sőt még a bolt neve is az. Nyitott szemmel kell járni ...

A nap lezárásaként megnéztük az expót, majd lementünk az állati menő homokos tengerpartra egy kicsit bekukkantani a kulisszák mögé meg Armstrong filmet nézni a homokban felfújt moziban. Aludni nem volt egyszerű, mert gyakorlatilag hajnali háromig ment a buli lent valahol a parton és mindig jött egy jó szám, ami miatt "nehéz" volt a másik oldalra fordulni.

Szombaton már a nagyüzem fogadott mindenkit. Két részre osztva, 10 és 12 órai kezdéssel elrajtolt a sprint táv (750 m úszás, 20 km kerékpár, 5 km futás) közel 1000 fős mezőnye és ezáltal már némi ízelítőt is kaptunk, hogy mi vár majd ránk vasárnap. Az úszás rajtot a vízből akartuk kamerázni, ezért a cipőnket a fűzőknél összekötve a nyakunkba akasztottuk, a térdgatyánk alját feljebb hajtottuk és bementünk a vízbe. Hát az valami rohadtul hideg volt, állítólag 18-19 fok körül lehetett. Ácsorogva benne majdnem beindultak az ilyenkor szokásos - mondjuk úgy természetes - reflexek és kicsin múlt, hogy nem pisiltük össze magunkat a rajt előtt.

A napsütéses - ugyanakkor kissé szeles - idő tökéletes volt a versenyzőknek és a szurkolóknak egyaránt. Fejben már ott futottam a pályán, depóztam, frissítettem, szóval kedvcsinálónak sem volt utolsó.

Délután felvettem a rajtszámot és a rajtcsomagot, majd alaposan összepakolva a szükséges cuccokat bedepóztam (Magyarán az úszás utáni cuccok a kék zsákba, bicaj utáni cuccok a piros zsákba, rajtszámos matricák a bicajra, valamint a sisakra és mindezt - zsákok, sisak, bicaj - a depó megadott helyén elhelyeztem). Az angol nyelvű eligazítás után még tészta party-ztunk egyet, amit még leöblítettünk egy zapiekankával, nehogy ezen múljon.

Jöhetett a korai lefekvés. Jöhetett, de nem jött. Hajnali 1-kor azért csak sikerült elaludni. Szegény Bence ráadásul 4:20-kor kelt, hogy pöpec napfelkeltés képeket és videókat készítsen. Meg is lett az eredménye, íme.

Reggel, miután megsütöttük az étteremben saját gofrinkat, visszamentünk a depóba az utolsó simításokra (levegő ellenőrzése a kerekekben, zsákok tartalma, bicaj megsimogatása, stb.).

Az idő repült, a profik 8 órás rajtaja már a nyakunkon volt, amikor elkezdtem bemelegíteni a jéghideg vízben, amit úgy kellett beengednem a neoprén ruhám alá, hogy közben nem nagyon picsoghattam, mégis csak egy IRONMAN versenyen vagyok. Azért voltak országos egyéni világcsúcsokra hajtó, irtó elszánt formák, akik 7:55-kor még a kifeszített gumikötél húzogatásával pattintották tovább formás izmaikat. Mellettük én - full amatőrként - a víz beeresztésemmel és a kétszer 50 méter úszásommal vártam kissé izgatottan a rajtomat. És csak vártam és vártam...

A 35-39 perces úszóidőre vágyók táborába álltam, így a nyolcasával indított mezőnyben csak kb 8:25-környékén került rám a sor. Berohanás, pörgés ezerrel az adrenalintól, átúsztak rajtam, átúsztam másokon és valamibe folyton belepaskoltam. Először azt hittem kisebb halak azok, de délutánra leesett, hogy ezek kicsike medúzák voltak. Olyan teniszlabda méretűek.

Összességében gyorsan lement az úszás és vártnál jobban is bírtam (37:05). Mindössze az utolsó negyedben volt annyi kellemetlenség, hogy a lábaim begörcsöltek a saját hülyeségem miatt. Már megint a lábra rögzített chipet ellenőriztem, mert mintha csúszkált volna a bokámon. Persze, hogy a vádlik ezt nem díjazták. Az utolsó pár száz métert azért behúztam és végre jöhetett a szárazföld és bénázás a depóban a ruha levétellel, a zokni felvétellel, na meg az óra felrakással a bringára. A depó idő így elég hosszúra sikerült (5:43)

A bringa pálya első, bő 5 kilométere a városból való kijutásról szólt, majd jöhetett a 2 sávos, jó minőségű hosszabb szakasz a "Háromváros tájvédelmi parkban", illetve kisebb települések főútjain. Aki tekert már a Pilis, autóktól elzárt erdészútjain és nem a hatszáz kátyúra kellett figyelnie, annak ismerősként hathat az a miliő, ami itt a kerékpárosokat fogadja.

A difi csak annyi, hogy szélesebb az út, kisebbek emelkedők és nem kell kátyúkat kerülgetni. A mezőny sűrűjében mentem 30-40 kilométerig, így folyton kísért minket 1-2 motoros bíró, aki rendületlenül figyelte az előírásnak megfelelő bő 10 méteres követési távolságot. Ahogy a szinttérképen is látszik, az első szakasz inkább az emelkedőkről szólt, a vége pedig a "gurulásról".

Az utolsó harmad olyan jól sikerült, hogy 30-as átlagot felvittem közel 32-re és lett a bringa idő így 2:49:34. Ahogy elkezdtem futni a depóban a bicajjal, majdnem eltaknyoltam a klipszes cipőmmel, szóval inkább levettem és zokniban futottam tovább. Ezúttal 3 perc 46 másodpercet töltöttem a depóban (bicó lerak, futócipő fel és lehet futni).

Egész jól bekezdtem, mint ahogy az elején szoktam, 4:14 lett az első kili, aztán jött egy TOI TOI szembe és nekem muszáj volt "kimennem". Történt, ami történt, majd amikor kijöttem, begörcsölt mindkét combom. Ahogy elkezdtem nyújtani, begörcsölt mindkét vádlim, de előbb-utóbb tovább kellett mennem. Hát elég szarul éreztem magam, mit mondjak a futásra teljesen kiégtem. Innentől gyakorlatilag 4:45-5:00 közötti kilométerekkel tudtam úgy futni, hogy közben legalább a környezetet élvezzem. A 7 km-es körön - amit háromszor kellett megtenni - nem nagyon volt olyan 15 méteres szakasz, ahol ne szurkoltak volna, legyen az a versenyre érkezett hozzátartozó, vagy éppen itt nyaraló valaki. A frissítőzónáknál Herbalife szeletet, banán, őszibarack, ISO és víz, valamit igény szerint locsolás várt a versenyzőkre. A célegyenesben futni óriási volt, igazi IRONMAN feeling. Egyszerűen utánozhatatlan, persze azért megpróbálhatnák máshol is.

A futóidőm 1:41:33 lett, a versenyidőm pedig 5:17:41 lett. Volt már gyorsabb versenyem, de most ez volt a legjobb és nagyon élveztem.

Ezt a profizmust és a sportolót központba helyező figyelmet legutóbb Budapesten éreztem egy évvel ezelőtt. A helyzet az, hogy az ilyen élményért legközelebb is utaznom kell.

És ha már utazás...
A bringa kicsekkolás után kicsekkoltunk a szállodából is és siettünk a pályaudvarra egy jó kis vonatozás céljából. Az első pénztártól természetesen elhajtottak, de másodjára már szerencsénk volt. 20 perc múlva már indult is egy vonat Varsóba, de sajnos hamarosan kiderült, hogy már nincs rajta hely. Nem baj, megnyugtatott a hölgy, hogy 50 perc múlva is indul egy. Annyira megörültem, hogy a szokatlanul olcsó jegy nem keltett feltűnést. Bencével a peron felé battyogva beugrottunk a helyi SUBWAY-be két 30 centis nasiért, hogy majd a vonaton úgyis megesszük.

Szóval battyogunk a peronon és megáll egy emeletes vonat a "vágányunkon". 30 perc múlva jön miénk is, ez meg csak elmegy addig. Mindenki rohan fel a vonatra, biztos mindjárt indul. A vonat csak nem akart indulni, úgyhogy negyed órával később szóltam Benyónak, kérdezzen már meg valakit, hogy mi a stájsz! Harmadik embernél aztán kiderül, hogy ez a mi vonatunk. Ó a f@c&# >&@#Đ. Na akkor tempó van. "Felpattantunk" a 30 kilós kofferral, a két kézi poggyászunkkal és a két szendónkkal a hozzánk legközelebb lévő kocsira. Volt is két hely az ajtóhoz közel, valamint hely a nagy tatyónak. Ekkor követtem el életem második legnagyobb vonatos hibáját (az első az volt, hogy megvettem a jegyet), mondtam Benyónak, hogy keressünk egy ennél jobb helyet és arrébb mentünk egy kocsival. Persze hogy nem volt. Még olyan se, mint előbb. Ráadásul az előzőek is beteltek 1 perc alatt és mondtam Benyónak, keressen magának egy szabad ülést beljebb, én meg majd dekkolok a felső szintre vezető lépcsőn, miközben bámulom 3 és fél órán keresztül a koffert. Elindultunk, már csak 210 perc.

Eltelt közel 10 perc és megérkeztünk Sopot településre (Igen, ejtsd úgy), melynek állomásán úgy vártak a nyaralásból hazatérni vágyók ez érkező vonatra, mint kb. Mumbaiban. Kettőt pislogtam és máris volt egy állóhelyem (30 cm x 40 cm), körülöttem megszámlálhatatlan ember (köztük kismama, pici baba, idős házaspár), a táskám 2 méterre, megközelíthetetlenül, Bence ki tudja hol - bár azért nagyjából sejtettem.

A mellettem álló kolleginát megkérdeztem, hogy ez a dugó várhatóan meddig tart, mire azt felelte, hogy reméli nem Varsóig. Bár így lett volna...

Elég az hozzá, hogy a következő állomásokon még szálltak fel emberek. Ment a tetris ezerrel, milyen konstellációban fér fel a legtöbb ember. Nem volt olyan pontja belül a vonatnak (ülések + járó felületek), ahol ne ült, vagy állt volna valaki. A vonat persze késett, így egy féltávú IRONMAN és 4 óra egy helyben állás után végre leszállhattunk a vonatról. Kóstoltatok már 5 és fél órás SUBWAY szendót? Király

Egy rövid videó az eseményről:

<<< Nagy hegyek, apró részletek    


Szólj hozzá!

0
szabályok és használati feltételek.

Hozzászólások

Fel