A mama mindig azt mondta, fárasztó dolog a maraton futás..
A “Forrest Gump”-os kép arra inspirált, hogy az ő stílusában írjam meg a bostoni beszámolómat, de kb. a felénél jártam, mikor visszaolvasva egy full idióta csávó 3 napja tárult elém és a SHIFT + Delete billentyűkombinációval rövidre zártam a kérdést. Szóval megpróbálom normálisan.
A több hónapos előzményekről már itt írtam, szóval most jöjjön egy kis Boston, majd a verseny.
Bostonnak, az 1630-as alapítása óta folyamatosan megvoltak az aktuális szerepét betöltő becenevei, de manapság két jelzővel illetik leginkább: a “legeurópaibb amerikai nagyváros”, illetve a “sétáló város”. New Yorkból ide érkezve valóban egy másik Amerika tárult elénk, ahol sokkal nyugodtabb a hangulat, nincs állandó zaj és ahol lépten-nyomon Amerika történelmébe botlik az ember. És itt nem a bostoni zöld metróra gondolok, amit kb. 50 éve újíthattak fel utoljára, hanem az amerikai függetlenségi háborúban betöltött szerepére, Benjamin Franklinre, John Adams-re, vagy akár a Harvard egyetemre. És persze itt kell megemlítsem a Boston Marathont is a maga 123 éves fennállásával.
A fellelhető emlékek folyamatos keresgélésre, a város aprólékos bejárására késztetik az embert, aminek a maratonra érkező emberek elég magas százaléka a verseny előtt minden bizonnyal ellen tud állni, nem így én. A New Yorkban – elvarázsolt állapotban 3 nap alatt – megtett 70 km után a verseny előtti másfél nap során újabb 55 km megtételével estem bele a kultúrsokk csapdájába.
A “kötelező” látnivalók egyszerű bejárhatósága kedvéért a jelentősebb helyi nevezetességeket vörös tégla úttal (Freedom Trail) kötötték össze, melyen a felmérések szerint évente közel 10 millió ember megy végig. Itt megtaláljuk a Bunker Hill-i csata színhelyét, Boston legrégibb házát, vagy az egész érdekes temetők egyikében megpillanthatjuk Samuel Adams, illetve Benjamin Franklin sírját is. Mind közül talán a függetlenségi nyilatkozat felolvasásának helyt adó Old State House a legérdekesebb, amely szerény méreteivel nagyon érdekesen hat a modern épületek árnyékában.
Boston belvárosát az alacsonyabb felhőket karcoló irodaházak és viktoriánus vörös téglaépületek jellemzik, de a Charles River túlpartját már ennek a stílusnak a könnyű szerkezetes családi, vagy sorházai uralják. Ha utunkat kiegészítjük a New York-i méretekhez ugyan nem hasonlítható Chinatown és Kis Itália megismerésével is, akkor pár nap alatt képbe is lehet kerülni Bostont illetően. Már-már tiszta Amerika 🙂
A hétvége minden tekintetben a maratonról szólt Bostonban. A legismertebb sportmárkák termékek tucatjaival álltak elő csak erre a versenyre. A legtöbb boltban, étteremben volt valami, amit a Boston Marathon jegyében lehetett kapni, de minimum volt egy sárga kaspó, rajta Boston Strong felírattal, benne pedig sárga nárcisz. A közel harmincezer futó nagy része vagy a rajtcsomagban kapott sárga technikai felsőjében. vagy az EXPO-n kapható világoskék melegítőjében mászkált az utcán. Az összetartozás jegyében így tettem én is. A város ezerrel a Boston Marathonra készül.
Na de nézzük a versenyt, mégis csak az volt az apropó
Az EXPO-nak helyt adó Hynes Convention Centert kétszer kerestük fel, mert a szombati másfél óra kevés volt a rajtszám felvétellel együtt a bejáráshoz, meg ugye vasárnap még volt egy kis dolgunk a Saucony standjánál. A fokozott intézkedések miatt a bejutás nem volt egyszerű, sőt a verseny központi területeit járva – az egész hétvége során – mély betekintést engedett korunk biztonsági fenyegetettségének szakszerű kezelésébe. Na persze egészen másként hat ez ott, ahol nem vizionált rémképek uralják a hétköznapokat, hanem sajnos valós tapasztalatokból okulva hozzák meg a biztonsági döntéseket.
Vasárnap délután még 2 órát sorban álltunk, hogy bejussunk a tészta party-ra, amit a kakukktojásként épített (egyben a világ egyik legrondább épületének tartott) Boston City Hall-ban tartottak. Onnan haza és este 10-kor már az ágyban is voltam. Pár órát azért mégis csak kell pihenni. 🙂
Hétfő reggel 6:00-6:40 között kellett a városi parkhoz érnem, hogy a több száz sárga iskolabusz egyike elvigyen a 10 órás rajthoz az onnan 42 kilométerre lévő Hopkintonba. Mondhatnám, hogy a közelgő vihartól megijedve elfelejtettem Bostonban leadni a váltóruha csomagomat, de sajnos ez nem igaz, szimplán béna voltam és elvittem magammal a rajt helyszínére, ahol már nincs lehetőség ezt leadni. Ki gondolta volna? Úgy fest, hogy egy hongkongi srác és rajtam kívül csak 27 ezer másik futó. Ez kb olyan, mint amikor első teljes távú IRONMAN versenyem előtti éjszaka egy alsógatyát vágtam szét a benne lévő gumi miatt, hogy másnap az legyen a rajtszámtartó övem. Lehet, alaposabban kéne a végjátékban is figyelnem. 🙂
A buszon állati jó hangulat volt. Szóltak a 80-as 90-es évek amerikai rock balladái, az egészen light-ostól kezdve Nirvana-ig minden. Aztán 15 perc buszozás után a szakadó esőben megállt a busz karavánunk és a kinti szürkület és az előttünk álló busz vészvillogó fényének egyvelegéből egy furcsa szórakozóhely közepén találtam magam.
Miután egy órával később megérkeztünk Hopkintonba, már csak csepergett az eső, a futók egy része megkereste a közeli fákat anyagcsere céljából, de a rend és fegyelem éber úrnői rendőrségi intézkedést belebegtetve a legtöbb résztvevő kedvét ettől egy életre elvette. Én meg egyre izgatottabban elkezdtem keresni a helyet, ahol végre leadhatom a cuccomat, de sporttársaimat egyre csak figyelve nyilvánvalóvá vált, hogy a … rosszabbik oldalán állok ezt alaposan benéztem. Újdonsült hongkongi barátommal egyetemben az információs sátortól a 2 km-re lévő rendőr állomáshoz irányítottak, onnan meg vissza. Az alapos bemelegítés és háromszori teljes átvilágítás után, zsákommal a kezemben meg kellett a döntést hoznom. Ma bizony nem csak elhasznált ruhák, kitaposott cipők lesznek a Charity-s zsákokban, hanem a legjobb hosszú szárú futónadrágom is, viszont a kedvenc Compressportos hosszú ujjú felsőmet nem adom. 🙂
Elég az hozzá, hogy szektoromba állva vártam a rajtot, ahol egy idős néni és egy bácsi fogott egy kötelet a szektorok elválasztásához. Azon filóztam, hogy egy átlagos versenyen itt simán előrébb mentek volna az emberek és max odaszóltak volna, hogy “nyugi papa, maga csak fogja a kötelet”. Itt ezt senki nem próbálta meg, a kötél két végén nem is értették volna, hogy ilyet miért csinálna bárki is. A másik lehetőség, hogy 3 tengerészgyalogos ugrott volna rá az emberre és másnap a TV-ben mutogatták volna. Szóval rend és fegyelem mindenhol és minden a leírtak szerint. (OFF, ha alkoholt veszel, lehetsz akárhány éves, akkor is elkérik az igazolványodat, mert ez a szabály, le van írva.)
Na de a verseny…
Amerikai himnusz, szívre tett kéz, két hangos vadászgép és rajt. #BostonStrong érzés mindenhol a levegőben.
Amíg az első km-t futom, addig gyorsan mesélek a pályáról, hátha nem mindenki ismeri. Lejtő-lejtő-emelkedő-lejtő-lejtő-emelkedő-lejtő-emelkedő-lejtő-kanyar-emelkedő-emelkedő-emelkedő-lejtő-emelkedő-lejtő-emelkedő-emelkedő-emelkedő-lejtő-lejtő-sík.
A második km után már látszódtak a jelek, hogy a könnyűnek gondolt szakaszokon sincs meg a kellő lendület és frissesség, de lendültem már bele 7-8 km után, szóval próbáltam tartani az 1:28-as félmaratoni tempót. A hullámzó pályán hiába futottam lefelé, mire visszaállt a pulzusom, mehettem újra fel. A 20. kilométerhez közeledve már hallottam a Wellesley College leány diákjainak elképesztő hangját és baromi kíváncsi voltam mi vár ott engem. És tényleg… Megállni nem akartam, de egy pacsira azért beneveztem többüknél is. A srácok azonban folyamatosan álltak félre egy puszira, csókra, kinek mi és hogyan fért bele.
Féltávhoz érve 1:30:10-et mutatott az órám, és az eddigi jelek ekkora már számot öltöttek és világos volt az üzenet, három óra alatti időre most ne is gondoljak. Itt Bostonban volt az első alkalom maratonon, hogy ezt nagyobb “fájdalom” nélkül el tudtam engedni. Az előző napok annyira feltöltöttek, hogy magát a részvételt is maximálisan értékelni tudtam és elengedtem az időt.
Az a baj, hogy innentől kezdve nem volt nehéz kifogást találni a megállásra, másrészt viszont az eddigi burok és koncentráció helyett egy baromi lüktető fieszta részese lehettem. Megpróbáltam együtt élni a hihetetlen mennyiségű SZURKOLÓ-val. Innentől tehát lassabban mentem, többször megálltam, de fizikailag nem volt könnyebb. Az emelkedők felőröltek, a sík és lejtős szakaszok pedig inkább csak elviselhetőek voltak. Időnként hol jobbra, hol balra kimentem pacsikat gyűjteni, a helyi gyerekek által kínált frissítőket, narancsokat megkóstolni egészen az utolsó 3-4 km-ig, ahol már 20-30 méterenként biztonsági emberek álltak az embertömegek és kordonok előtt.
A vége kocogás és megtiszteltetés, hogy részt vehettem a 123. Boston Marathon versenyen.
Mint a legtöbb Boston Marathonnak, ennek is megvoltak a maga nagy történetei.
- a nem mindennapi hajrá a férfi győzelemért Cherono és Desisa közt
- a 61 éves amerikai futónő Joan Benoit Samuelson 40 évvel ezelőtti bostoni győzelme után most 3 óra 4 perc alatt ért célba
- az egykori tengerészgyalogos, Micah Herndo drámai célba érkezése
– Balca –