2016. november
40 perc múlva Verona, az időjárás meg tök szar, trágya. Eső és köd váltja egymást órák óta. Épp azt beszéljük, hogy szkippeljük Júliát idén. Nem fogjuk meg a mellét, és inkább emberi időben megérkezünk a Garda-tóhoz. Verona azonban tartja magát a tervekhez, jó idővel várt ránk egész nap, még csak nem is hallottak semmilyen esőről arrafelé. Index jobbra tehát a Verona Sud táblánál.
Sétálunk Júlia házától a Piazza Delle Erbe felé, mikor megcsapja orromat a sült gesztenye illata. De rég ettem már gesztenyét! De jó lenne már egyszer úgy enni gesztenyét, hogy csak eszem és nem fél órát bénázok egynek kinyitásával, majd utána egy hétig kenem egy norvég zászlós krémmel a bőrömet, hogy helyrejöjjön. Na de pont itt próbáljam ki? Nyilván kipróbáltam, hiszen minek írtam volna le. Szóval, egyszer élünk, legyen egy kis zacskónyi. És láss csodát, lejön a héja, puha a belseje és még az íze is hibátlan. És ez így egyszerre. Nem hittem el. A kis zacskóból aztán egy másik, egy nagyobb lett, amire Boti is rájárt rendesen és ezzel a 12 évi gesztenye bevitelét pár perc alatt megduplázta. Apróság ez, de a városban mászkálás a gesztenyék falatozásával és fagyi kanalazásával, így együtt volt élmény.
Aréna, Júlia háza, stb. még mindig a helyén van, egy év alatt nem vitte el senki sehova, de azért jó volt látni, mint ahogy a szűk utcákat, vagy az Adige folyó zubogását a kőhidak tövében. Sokszor “visszajövős” hely, főleg ha mindig csak 3 órát töltünk itt el átutazóban. Mondjuk legközelebb inkább a dombos, “budai” oldalt erőltetném.
Este 8 óra már elmúlt, mikor átérünk a Garda-tó észak-keleti oldalát határoló hegyeken és meglátjuk az egymásba érő települések (Riva del Garda, Torbole, Arco és a többiek) kivilágított egyvelegét, illetve a már sötét tavat (a tóban azt láttuk, hogy nem láttuk). Megérkeztünk, hurrá!
A lecuccolás után pizzák társaságában pihentük ki az utazás fáradalmait és terveztük meg a másnapi, sűrűnek ígérkező programot.
Reggeli után egy rövid EXPO-zással nyitottuk a szombatot. Nem sok minden változott 1 év alatt itt sem (hozzáteszem, nem is kell), így a kóstolónak szánt sonkát és almás rétest “szerencsére” könnyen megtaláltuk, a rajtcsomagunkat pikk-pakk felvettük és egy mini bandázást követően siettünk a 11 órára meghirdetett közös futóedzésünkre, az óratoronyhoz. A 30-40 perces kocogást pár perc nyújtás követett, kellően előkészítve az izmokat a másnapi megpróbáltatásokra. Ezúton is köszönöm a jelenlévőknek a hagyományteremtésben való közreműködésüket!
EXPO nr. 2, csak az érzés kedvéért, majd 1 óra relaxálás után célba vettük Arco várát.
Tavaly kimaradt, így most vártuk nagyon. Tekergő úton sétáltunk fel a vár tövéig, ott pedig belépővel még feljebb, a vár romjaihoz. A kilátással, lelátással nem lehet betelni, a képek önmagukért beszélnek.
Apróság, de úgy tudod az arco-i élményt csúcsra járatni, ha nem csak felszaladsz, fotózol, majd leszaladsz, hanem a vár alatt lévő park egyik padján megpihensz pár percig és csak az elnyúló tájban gyönyörködsz – kiszállva a napi pörgésből!
Fél 8-tól trentinói vacsorát hirdettünk az ez évi Futazóknak is, ahol helyi specialitásokat kóstolhattak meg a jelenlévők, trentinói merlot-val leöblítve. Idén is szegény polenta (kukoricadarás öö, izé) volt a fekete bárány. Ha jól emlékszem mindössze 3 vendég tányérjáról fogyott el és én nem voltam köztük. Jövőre majd valamit kitalálunk helyette. Az elhúzódó vacsora legjobbja számomra idén is a hetekig érlelt marha hátszín volt szoros versenyben a 4 sajtos gombóccal. Ugyan remek pizzákat és tészta ételeket lehet a környékbeli éttermekben kapni, de valljuk be, alapesetben ilyen ételeket nem rendelnénk magunktól, így azt sem tudnánk, hogy a polentának ilyen béna íze van. Mindenesetre most már sokan tudják ezt is.
A verseny előtt sok idő nem maradt az alvásra, szóval kellett pár csésze capuccino másnap reggel,, hogy magunkhoz térjünk és rábírjuk magunkat a futásra, vagy hogy egyáltalán elmenjünk a rajthoz. A kinti 4-5 fok sem sokat segített a helyzeten, de aztán csak elindultunk újra az EXPO-hoz (nr. 3). Mondjuk a 1,5 km-es odavezető úton 2x simán eltévedtem, de ez már default nálam. Ott a fiúk szépen felszálltak az Arco-ba tartó buszra – ami a 10 km-es rajtjukhoz vitte el őket -, mi pedig bementünk a kiállítói csarnokba, ahol többek közt volt lehetőségünk a capuccino anyagcsere gyorsító hatásáról megbizonyosodni (igen, itt a slózira gondolok).
Ahogy telt-múlt az idő, a lelkes ismerősök futás iránti várakozása szépen lassan átragadt rám is, még a végén tényleg futni fogok. Ez alapesetben nem lenne érdekes, de a 3 héttel ezelőtti velencei maratonom mély nyomokat hagyott bennem, nem is nagyon futottam azóta, motiváltságom sem volt az egekben (jut eszembe, erről még nem is írtam, ezzel még lógok, már ha valakit érdekel) Na jó, követem az 1:29-es lufisokat, aztán meglátjuk. Ha nem megy, visszaveszek egy kellemes tempóba, ha mégis, akkor meg befutok 1:29 alá. Kész, ennyi, megvan a forgatókönyv. Segítségül magammal vittem egy füstölt szalonnás ízesítésű gélt a GU-tól (tényleg). Velencében meghagytam, de itt majd pont jó lesz nekem valamikor a 15. km környékén. Az íze miatt talán jobban izgulok…
Na és akkor a versenyen…
10 perces késéssel ellőtték a mezőnyt és jöhetett az első km-t jellemző pozíciókeresés, majd a megfelelő iram felvétele. 4:10 alatti tempóval mentem 2 magyar futótársammal, Ferivel és Patrikkal, majd Arco-hoz közelítve éreztem, hogy simán tudnék még így menni. Hát akkor miért ne. A útvonal gyakorlatilag síknak mondható, mindössze 1 visszafordítóval, szóval gyors pálya. A 15. km-re vártam egy frissítőállomást, ezért már egy kicsit korábban kibontottam a szuper gélemet, hogy elkezdjem nassolni. Hát ööö… szóval próbálok visszaemlékezni, de tényleg. Gőzöm sincs milyen íze volt, mindenesetre semmi intenzív. Rémlik valami füstölt íz, de mintha a sós uborkás is hasonló lett volna pár hónappal ezelőtt. Azért elég fura, most hogy így belegondolok.
1:29-en belüli idő már biztosnak tűnt, így gondoltam, majd kényelmesen lefutom az utolsó 3 km-t, miközben a hegyeket bámulom. Aztán egyszer csak megjelent mellettem Németh Tibi és lebeszélt ettől a tervemtől egy aprócska “Gyere” szóval. Jól van, akkor toljuk meg a végét rendesen! A vége örömteli 1:27:3x lett, ami azért meglepetés volt az előzetes tervezgetéshez képest. Köszi Tibi!
Rövid bandázás és pasta-party az EXPO-n (nr. 4 ez az utolsó), ahol egymás futóélményeit és a felkínált paradicsomos tésztát fogyasztottuk, majd gyorsan tisztába tettük magunkat (nem a színpadon, a szállodában), hogy még időben odaérjünk a Varone-vízeséshez. A közeli település látványossága egy mediterrán növényekben gazdag botanikus kert “része”. Ide célszerű esőkabátban érkezni a közel 100 métert zuhanó víz permete miatt, kivéve például nyáron, amikor a hűsölés a cél. A zubogó víz nem túl fotogén, a hangulatvilágítás és a nedvesség miatt, oda bizony el kell menni a maga valójában megtekinteni és közben Vivaldit hallgatni.
A napi terv szerint a Tenno-tóhoz akartunk még ellátogatni, ami onnan csak alig 10 km-re, a Garda-tó fölé magasodó hegyek között található, azonban már kezdett sötétedni és félő volt, hogy semmit nem látunk belőle. A tóból sajnos tényleg nem láttunk sokat, viszont az odáig vezető szerpentin út elég izgalmasra sikeredett Judit jóvoltából. A látvány Judit vérnyomását emelte meg, különleges effektjei pedig az enyémet.
Másnap délelőtt Malcesine és Sirmione érintésével elindultunk hazafelé, de már azt beszéltük, mikor is jövünk legközelebb Riva del Garda-ba. Nos, elárulom: a La Ponale Running idején. A táv 10,5 km, de a szintekkel tarkított vonalvezetése egy teljesen másik oldalát mutatja meg ennek a vidéknek.
– Balca –