Egy héttel Boston után, “skizó Balika” versenyző énem nekiállt panaszkodni, hogy szeretné igazoltnak látni a befektetett 3 hónapos munkát, különben legközelebb magasról lesz.. tesz majd az edzésekre. Kapóra jött volna egy 2 héttel későbbi Vivicitta, vagy egy félmaraton Budapest közelében. Volt is néhány ötlet, amikor szembe jött egy kihagyhatatlan lehetőség, amire nem tudtam nemet mondani és az utam Nizzába vezetett.
Semi-Marathon International de Nice
Pár regeneráló és 2 gyorsító edzést követően, “amatőr futó pályafutásom” megihletőjével – Petivel – mentem ezúttal a Côte d’Azur-t megcsodálni.
Nizza
Nagyvárosokban általában a metróvonal ad kellő alapot a logisztika megtervezésében, ami Nizzában a két – jelenleg még nem összeérő – villamosvonalat jelenti. A reptérről egyszerűen be lehet jutni a belvárosba az egyikkel, a másikkal meg a belvárosban lehet körözni.
“Rezidenciánk” a Gare de Nice Ville vasútállomás közelében volt, megannyi kultúra olvasztótégelyében. A tucatnyi országhoz kötődő éttermek láttán nem volt kérdés, hogy a napközbeni francia ételek után este egzotikusabb vacsorákban lesz részünk. Nehéz volt a választás, de libanoni és vietnami éttermek voltak végül a befutók.
A város ütőere a Promenade des Anglais, egy 6-7 km hosszan elnyúló sétány rengeteg futóval, kerékpározóval és az azúr kék tengerben gyönyörködő sétálóval. Fényképezőgéppel sétálva kimeríthetetlen témát ad a helyszín és közben az jár az ember fejében, hogy vajon az elkészült kép majd visszaadja-e az itt látottakat, vagy a tenger színének elképesztő változatossága visszaköszön-e.
Sikerült visszafognom magam, így a péntek-szombatot megúsztuk 35 kilométer legyalogolásával, amiben benne volt a szombat reggeli Breakfast Run is. A promenádról a kikötőhöz tartó, majd onnan visszavezető 6 km-es reggeli futás célja nem volt más, mint ráhangolódni a környékre, és elkészíteni a kötelező közösségi platformokra szánt fotókat, videókat.
Rajtszám felvételkor szembesültünk először a 2016-os terror esemény után megerősített szigorú biztonsági intézkedésekkel. A versenyközpont területére bejutni csak csomag ellenőrzés és kézi detektoros átvizsgálás után lehetett. Vasárnap még komolyabb volt a helyzet, mert akkor már a promenádra is csak úgy lehetett bejutni a környező utcákról.
Monaco
A versenyről is írok pár szót, de előtte egy kis utána. Pontosabban Monaco/Monte Carlo, ahova a verseny után ugrottunk át fél órás vonatozással. Korábbi Forma 1-es rajongóként bizonyos részeit “ismertem”, de élőben mégiscsak más. Átjött, mármint a Monte Carlo érzés, a végtelen árak, a luxus és ezzel együtt a pénzszórás látványa. A kaszinó előtt parkoló Ferrari, Lamborghini, Bentley, Rolls Royce, Maserati, Porsche, vagy a csóróbbak Mercedes-ei elég érdekes látványt keltettek, de igazából a helyi ingatlankereskedők kirakatai tántorítottak el a kiköltözéstől. Míg Nizzában “már” hozzá lehet jutni egy 80 nm-es, tengerre néző apartmanhoz 3-400 ezer Euróért (100-120 millió Ft), addig itt akár harmincszoros szorzókat is lehet tucatjával látni ekkora kecóknál.
Kedvenceim a 22 és a 24 millió eurós házak voltak, amiket át se merek számolni. Jó, mondjuk tuti van parkoló hozzá …
Benéztünk még az AS Monaco – St. Etienne focimeccsre is, ha már itt vagyunk. Hasonlóan “színvonalas” meccset hozott, mint a New York – Detroit kosármeccs múltkor. A béna hazai csapatot itt is jól elpáholták, de legalább a körülöttünk ülő St. Etienne drukkerek jól érezték magukat.
Összességében Monaco-ból fél nap bőven elég. Megnézni, megcsodálni és továbbállni. Nizza ennél sokkal élhetőbb, egyszer biztos meg lehet azt is unni, de attól tartok annyiszor nem fogok itt megfordulni, hogy ez megtörténjen.
Na és a verseny…
Szóval kissé macerás volt a bejutás, mint írtam. Ennek köszönhetően – illetve, hogy minden kereszteződésben ott legyen egy masszív tárgy (kukásautó, teherautó, beton tömb) – fél órával csúszott a rajt. 10 fok körül lehetett, ami futáshoz tökéletes, várakozáshoz nem túl sok, de legalább jó volt a zene. Előző nap összehaverkodtam az 1:24-es iramfutóval, mondtam is neki, hogy a piros zászlóját a közelben akarom látni végig.
A 180 fokos fordítókkal jelentősen tarkított pálya nagy része a parti főúton volt kialakítva, minimális szintemelkedés mellett. Próbáltam 4 percen belül tartani minden kilométert és a felétől kezdve 60-70 méteres távolságon belül a piros zászlót. Így jött össze, hogy a zászló tempóját követve a verseny második fele egy picivel gyorsabbra is sikerült, mint az első. A vége már fájt, de gondoltam itt fájjon, mint otthon keseregjek utólag.
Egy percet javítva eddigi legjobbomon 1:24:34 lett a vége, úgy néz ki megérte a felkészülés.
Most egy kis pihenő, aztán július elején találkozunk Ausztriában a Gletscher Marathonon.
– Balca –
