Pozsonyi maraton 2014 by Csimax

by Csimax

Elöljáróban: a verseny után eldöntöttem, hogy jövőre újra ott leszek a pozsonyi startvonalon. Pedig – ha tudnátok – milyen mélyről indult nálam ez a szlovák projekt…

 

 

 


Legalább ötször voltam Felvidéken. Ebből hat alkalommal negatív tapasztalatokkal tértem haza, pedig csak kirándultam a hegyekben. Évek során lassan kialakult bennem valami butasággal vegyes kivagyiság, valami szlovák-ellenes kór. Amikor november közepén regisztráltam a CSOB Bratislava Maraton honlapján, és nem találtam az egyébként nyelvesített honlapon a „HU“ betűjelzést, akkor ez a betegség mélyülni látszott.

Két héttel a regisztráció megszületését követően felpattantam az említett honlapra azzal a céllal, hogy elintézem a nevezést is, vagyis tejelek. Oldalcím felső keresőbe beír, rákatt, bejön a weblap, szlovák karatty mindenütt, hosszas küzdelmet követően ráéreztem az oldalsáv egyik ikonjára, rákatt, bejött a versenyfelhívás, színes felső fotó, mellette az angol és német nyelvek között ott figyelt a „HUN“ gomb. Boldogság, és elégedettség szélesítette  ki az egyébként is elég nagy méretű arcomat. Arra gondoltam, hogy eggyel közelebb kerültem az egyszerű ügyintézéshez, az undorom pedig gyógyulni kezd majd. Csak rákattintok a feliratra, és legördülnek a magyar nyelvű oldalak. A valóság azonban olyan távol volt ettől a gondolatsortól, mint pajzsmirigy-törpe sikeres felvételije az amerikai kosárlabda ligába. Rákatt, és „jónapotkívánokegyüresoldalközepénfelirat:404error“.

Újra próba, másik oldalról, ugyanez a felirat, káromkodás, az anyátok úristenit, majd angol nyelv menü és minden működik. Káosz a köbön, ilyen weboldal nincs is, csak álmodom.

A banki átutalást egész konkrétan a gúgli fordító párhuzamos használatával sikerült elvégeznem. Az oldalon vegyesen angol és szlovák mondatok váltogatták egymást, egy mezőt szlovákul, egyet pedig angolul magyaráztak el a buta magyarnak, vagyis nekem. A bennem tomboló szeretet totál kiteljesedett. Nos, ilyen mélyről vágtam neki az idei Bratislava Maratonnak. Dedededede, 2014. április 5-én még fekete-fehérnek láttam a világot, április 6-án már színesnek. Ez a történet tehát innen kezdődjék, hagyjuk a szarkupacot, zagyáradatot a múltban.

Két családdal érkeztünk Pozsonyba. Szállásunkat interneten foglaltuk. Valami hostelfélének hirdették, így maximálisan felkészültem a vándortábor hangulatra. A kommunizmusban szocializálódott agyamban ilyen képek jelentek meg: retkes, ragacsos rugósmatrac (direkt alliterációban), a vécéluk közepén hurrikánként pörgő kuladarabkák, melyek minden lehúzást követően kiöntéssel ijesztgetnek, sarkokban bóklászó kaszáspókok, feketepenészes hűtőszekrény, fogatlan, ásókás körmű, sárgafogú, brindzatúrós bajszú, szlovákdumás házinéni. Éééééééés láss csodát. A szállásunk csilli-villi, pöpec apartman volt, olyan házibácsival, aki épp csak le nem smárolt minket, hogy az Ő városában, az Ő szállásán készülünk, az Ő maratonjára. Büszkébb volt ránk, mint mi magunkra. Ekkor kezdett „kisütni a nap“ az „Én Pozsonyom“ égboltján.

Két hónapja ízületi problémákkal bírkózom. A bal csípőm, a bal seggfelem összes izma, a bal oldali sípcsontom feletti ödémás duzzanat, mind-mind arra ösztökélt, hogy leszavazzam a pozsonyi maratonon való elindulást. (Vicces áthallás az is, hogy április 6-án, a magyarországi szavazás előtt, a teljes bal oldalam lángokban állt. Csak a jobb oldalam működött…) Két héttel a verseny előtt már csak bicegve tudtam futni, tíz kilométer felett csaknem behúgyoztam minden lépés után. Ekkor azt gondoltam, hogy lesz, ami lesz: lefutom négy órával, és kész. Nem kell ebből presztízskérdést csinálni, úgysem vagok profi futó, mit verem magam a jó eredményért. A mélypont azonban csak ezután jött. Április elsején, a délutáni órákban egyszer csak elkezdett fájni a torkom.  Szerdára komplett kis torokgyulladás alakult ki, ami péntekre ugatós köhögéssé fajult. Fájt a hátam, seggem, lábam, még a prosztatámat is megrázta a feltörő száraz köhögés. Nagyjából a tököm is tele lett a helyzettel. Na, (így nem kezdünk mondatot), tehát: na, ilyen állapotban keltem fel vasárnap reggel, hogy fussak egy maratont.

A startcsomagot előző nap felvettük a versenyközpontban, melyet a Duna partján, egy bevásárlóközpont emeletén rendeztek be szlovák barátaink. Négy helyen adták ki a rajtszámokat. Nagyjából tizenöt másodpercen belül hagytuk el a központot, olyan flottul ment minden, hogy másodszor is leemeltem a kalapomat, és meghajoltam a szlovákok előtt. Maga a csomag igen soványka volt, de a nevezési díj (30 uniós pénzegység) mellé kábé ez passzolt. A start – és célvonalat két – egymástól száz méterre elhelyezett kapu alatt húzták meg, a belvárostól délre, a Duna partján, az említett bevásárlóközpont előtt.

Mivel nem zónásították a start előtti területet, ezért csak az iramfutók lufijaira írt számokból tudtam, hova kell állnom. A 3:15-ös és 3:30-as „nyúl“ közelébe furakodtam, bár fizikai állapotom inkább a 4:00-ás iramfutóhoz közeli területre determinált. A rajtot követően azonban csoda történt. Igazi csoda.

A rajtvonalon átlépve oldalra sasszézva a járdaszegély közelébe kerültem. A tömeg egyetlen emberszagú oszlopban, az úttest közepén evickélt előre. Kerülgettem az arcokat, és sikerült egy 4:30-as tempót elkapnom. A második kilométer előtt balra fordultunk, és egy kiégett, ablaktalan sorház előtt haladtunk északnak. Itt néhány gyenge-hólyagú faszi kivált a tömegből, és tíz bár nyomással behúgyoztak az épület belsejébe. A legviccesebb egy középkorú csajszi volt, aki beugrott az ablakon, és az épület közepén felhalmozott sitthalom mögött keresett búvóhelyet, hogy ne lássa senki vegetatív életének végtermékét. Az ötödik kilométerig tovább gyorsultam, és 4:20-as tempóra álltam át. A terv roppant egyszerű volt: ha bírom húsz kilométerig a kegyetlen terhelést, akkor egy kicsit vissza tudok majd venni a második huszason. Se köhögés, se lábfájás nem gyötört.

A hatodik kilométer után egy olyan sugárútra kanyarodtunk, amit Petőfi bizonyosan megénekelt volna. Végtelen, semmibe vesző, „dögunalmas“, tök egyenes út fúródott a panellházak közé. A távoli horizont itt az eget, és egy állati sivár villamosfordulót vágott el egymástól. Tök romantikus kép volt. Beértem a 3:15-ös iramfutót, és roppant egyszerűen, szinte ledarálva, elkocogtam mellette. Nem nagyon érdekelt, hogy mi történik a végén, mert rohadtul jól ment ott, akkor, abban az órában. Ja, azt nem mondtam, hogy az is megfordult a hülye fejemben, hogy rekordot futok. Az idő azonban megoldotta ezt a kérdést is…

Az első kör vége előtt átnyargaltunk az óvároson, majd a Duna partján végigzúgva átfutottunk az első kört lezáró startponton. Az óra 1:35-öt mutatott. A 22. Kilométert 4:11-gyel teljesítettem, majd a következő négy kilcsit 4:30-ra hoztam le. A fekete leves ekkor, és egyszerre ömlött a nyakamba.

Aki nem ismer, annak elmondom, hogy futásaim legfőbb motivációja a GPS APP hangja. Telefonon mérek, és a készülék női hangja kellemes, dél-angliai akcentussal löki a kilométerjelzéseket. Többek között, hogy milyen sebességet futottam az adott kilométeren. Amikor megszólal, rögtön tudom, hogy gyorsítani vagy lassítani kell. Olyan, mint egy jó feleség vagy egy kedves, női barát. Instrukciókat ad, és jó eredménnyel jutalmazza a nagyobb teljesítményt. Nos, szóval, tehát, hogy visszakapcsolódjak a történetbe, szóvel ez a kellemes női hang magamra hagyott a legsivárabb, legmagányosabb, leglélekgyilkolóbb szakaszon, ahol a panellek közé furakodott a már említett „Petőfi-sztájl“ sugárutacska. Pont egy szőlőcukrot tömtem az arcomba, mikor a készülék jelezte, hogy egyedül maradok a világban, csináljak, amit akarok. Azt mondta, hogy fussak égi jel nélkül. Ekkor, a 26. kilométernél, a köcsög sugárút elején, ötezer panellház között, egy néma GPS-szel a karomon, fekete-kék cicaruhában, mégis megindító módon elárvultan, egyetlen mondat kezdte kitölteni az agyamat. Nem, nem, rosszul látjátok! Nem imák, nem a család esti vacsora közben, nem az édesanyám képe, amint foszlós kaláccsal  kezében nyit be gyerekkori önmagam kék tapétájú szobájába, nem, nem. Teljesen másfajta mondat volt ez. Nagyjából hetven szóból álló, többszörösen összetett mondat fogalmazódott meg bennem, és valamennyi alkotórésze mocskos szavakból állt egybe, egyetlen „übergigamega“ trágár mondattá. Valami ilyen lehetett: a ku..ai..e..t,.hogy .b..ss..e.azaj..ki.a.s…………………!

A 27. kilométertől „befékezett a gőzmozdony. Elfogyott a tüzelőanyag, leállt a kazán. Az is nehezemre esett, hogy levegőt vegyek, a lépések egymásutánisága pedig kifejezetten roncsoló hatással volt rám. A harmincas tábla előtt, a lakótelepi sugárút közepénél egyszer csak utolért a 3:15-ös lufi. Persze az iramcsávó is vele volt, de én csak azt az elcseszett gumigömböt láttam, meg az emberi bolyt a lufi körül. Próbáltam gyorsítani, de ez kábé annyira sikerült, mint egy heresérves lajhárnak. Lemaradtam, mint a borravaló. Ekkor hirtelen beugrott, hogy reggel a futógatyám hátsó zsebébe pattintottam két energiapatront. Betoltam egyet, és a frissítőponton rázuhantottam két palack vizet. A horror azonban csak ekkor kezdődött.

A 31-es kilcsinél hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába. A gyomrom ide-oda csavarodott, és a tekergőzés következtében beleim perisztaltikája felgyorsult. Szerintem nem nehéz rájönni, hogy mi következik ebből, ha a természet szabályait figyelembe véve, szájüregem irányából a kijárat felé halad a bélmozgás. Két kilométeren belül olyan szinten uralkodott el rajtam a riadalom, hogy csak arra tudtam koncentrálni, be ne fossak. Mint egy menekülő őz, mint egy lopáson ért hülyegyerek, mint egy… egy… egy … olyan futó, aki másodperceken belül telerakja a feszülős nacit. Ráadásul kis eséllyel pályázhattam volna egy „magányos ürítés-projektre“, hiszen a már említett lakótelep tízemeletes házai figyelték minden mozdulatom. Fejben statisztikázni kezdtem: egy tízemeletes ház, öt bejárattal, emeletenként négy lakással, lakásonként két ablakkal, az bizony 400 ablak. A sugárút adott pontja felé (az adott pont az én bokorból világító seggem lett volna) tíz ilyen ház nézett, azaz 4000 ablak, 1000 háztartás. Ha csak az ablakok 10 százalékában áll valaki, és annak is 10 százaléka néz felém, akkor is 40 ember láthatja azt, hogy egy magyar srác a szlovák lakótelepet fertőzi. Ha csak egy köcsög, rosszindulatú is akad a sasolók között, akkor tuti, hogy a befutóképeim mellett feltűnne egy más jellegű fotó, és sanszos, hogy nagyobb sikert aratna, mint a tuti, célbafutós képeim. Ezért tehát gigászi koncentrációval igyekeztem visszatartani a festékszórást.

A harmincötödik kilcsi után a belváros felé kanyarodtam. A gyomrom nem javult, a lábaim elkezdtek beszólogatni a gazdinak, és a torkom is kezdett kiszáradni, a fel-feltörő köhögés miatt. A macskaköves sétányokon, kanyargós utcácskákon durván visszaesett a tempó, mint utólag kiderült, a második 21 kilométeren 1:48 körül teljesítettem, azaz nagyjából 5 perc/km átlagokat toltam.

Szenvedős kilométerek következtek, majd egyszercsak feltűntek az etyeki drukkerek, hatalmas magyar zászlóval. Mivel igencsak szarul néztem ki, úgy gondoltam, kifejezetten sokat dob majd a külsőmön a hátamra simuló trikolor. Felkaptam hát, és ekkor újabb csoda történt. Megtáltosodtam.

A 40. kilométer után újabb 5 perc alattiak következtek. Repültem, mint egy madár. Eufórikus hangulatban futottam, magyar zászlóval a vállamon, és negyvenezer méterrel a lábaimban. Tapsoló, szurkoló emberek bíztattak, ami újabb és újabb erőt adott. A célvonal előtt még arra is volt erőm, hogy a kamerák felé fordulva megmutassam magamat, és zászlómat a világnak.

Végkonklúzió a maratonról

  • A tizes fokozatú skálán a CsOB Bratislava Maraton nyolcast ért el
  • Kiváló nyomvonalú futópálya (10 pont)
  • Fantasztikus közönség (9 pont)
  • Kiváló versenyközpont (10 pont)
  • Tökéletes szervezés (10 pont)
  • Frissítőpontok (10 pont)
  • A startcsomag ölég szánalmas volt (2 pont)
  • A város állapota, látványosságai, tisztasága, színvonala (5 pont)
  • A szállás színvonala (8 pont)
  • Ilyen gagyi weblapot még sosem láttam. Talán egy ugandai minimaratont hirdető netes felület is csinosabb ennél

Végkonklúzió a teljesítményemről

  • A csípőm iszonyatos állapotban volt
  • Torokgyulladással futottam
  • Az első etap rendben volt
  • A második etap nem jött össze
  • Életem harmadik legjobb versenyeredményét értem el
  • Jó volt, mert…

A futás, LEGÁLIS DROG

legalisdrog.com

Fel