Az egész valszeg ott kezdődött, hogy kései futókarrierem derekán már elkezdett piszkálni, hogy nem értem a szakzsargont és amikor emberek lelkesen beszélgetnek VO max-ról, meg pronáló lábról, akkor én csak pislogok, mint miskolci kocsonyában az a bizonyos kétéltű.
Gondoltam ennek fele sem tréfa és rögtön rábuktam az összes platformra, amit hirtelen felleltem és ahogyan az szokott történni az információ hirtelen felszívása során – ld. még buffer overflow – nálam is bizonyos túlcsordulási tünetek jelentek meg, amelyeknek egyik mellékhatása, az a diszlexiára erősen hajazó módon a „maratoni fal” nevű karmikus futójelenség, „fali maraton” néven való raktározása volt. Tehát ekkor karcolódhatott belém az, hogy fussak egy maratont a falon… A Nagy Falon, merthát kicsire nem adunk.
Több rendezvény is akad Kínában, de végül emellé tettem le a voksom: The Great Wall Marathon, leginkább azért, mert időben ezt tudtam összeegyeztetni egy üzleti úttal, ami azért nagyban javított a dolog anyagi megítélésén – noha a nevezési díj felének az esetleges otthoni megemlítése IS alapos válóokot jelentene b. Nejem szempontjából (úgyhogy ezennel is jelzem: Inkognitóból írok – ami rögtön itt van, Peking mellett, a fal túloldalán). Kedves kínai emberekkel leveleztem, akik biztosítottak a fogadókészségükről és arról, hogy a nagy falon minden más. A maraton különösen. Nem, nem kici, és nem is óccó. Viszont megszámolták a lépéseket és 5164-ben állapították meg a fali szakasz hosszát – merthogy van azért a falon túl is élet, ahogyan ezt már a kelet-berlini Bruderek is tudták – jut eszembe: Berlinben is van egy „falfutás”, csak az masszívan ultra, ha jól emlékszem, a néhai fal vonalán…
Itt viszont valós falról beszélünk, amit a drága agyaghadsereg nem akart, vagy nem tudott egyenesre húzni, hogy a franc essen beléjük, ezért ezen a megátalkodott szakaszon ott termett a párezer lépcső (na de micsoda lépcsők!) formájában több, mint 930 méternyi szint felfelé. Ezt éreztem, hogy a 21 emeletes lépcsőházban való lépcsőzéssel nehezen fogom tudni demózni – de azért tettem egy-két próbát edzés gyanánt. Mint kiderült teljesen feleslegesen. Merthogy a történelmi kínai lépcsőfokok magassága olyan szintű változatosságot mutat, amit talán a lépcsők kakofóniájaként tudnék jellemezni, vagy Gombóc Artúrt másolva: van alacsony lépcső, magas lépcső, szögletes lépcső, lekopott lépcső, függőleges lépcső, meredek lépcső, elképesztően meredek lépcső, toronymagas lépcső, neb@mmeg lépcső, csigalépcső, lapos lépcső, csúszós lépcső, csúszós lépcső, csúszós lépcső… És aztán van a nem-lépcső lépcső, ami a kőbe beleformálódott lábrész (ez lehet sarok, de helyenként épp koshi – mi az magyarul?), amibe, ha szerencséd van, akkor passzolt a lábad, ha nem, akkor érdemes volt népmesei elemként azonnal fűrészhez nyúlni és hozzápasszintani, mert különben nem álltál meg a lábadon. A falon. Felfelé. Vagy le.
A képek talán érzékeltetnek valamit. Egyébiránt a fal ezen szakasza le volt zárva a látogatók elől – na de nem az árusok elől! Akik ismerik a kínai árusokat, azok tudják, hogy nem egy visszafogott népség, ami ez esetben elég extrém volt: az ember 37km-rel a lábában, túlélésre játszva emeli (vagy emelteti) az egyik lábát felfelé a lépcsőn (lassított felvétel), hogy haladjon, hiszen már csak 968 darab van hátra, amikor egyszer csak a szeglet mögül kinéz egy kedvesen mosolygó kétszázéves kínai kislány, és mindenféle portékát, ételt-italt kínál, az angoltudás ezen tárházát kimerítve: luki-luki! Nem tudom, hogy a közel kétezer indulóból (közel fele maratoni, a többi fél- és az ún. Funrun távokon) hányan vásároltak – hiszen az ámerikaiaktól minden kitelik –, de az biztos, hogy ez a fajta sales-stratégia eléggé elszánt embert kíván, látva az élőhalottakként magukat vonszoló, izzadó emberanyagot… Mindegy is, jött a luki-luki, amire én épp aktuális lelkiállapotom szerint hol kedvesen mosolyogtam, hol meg szívem szerint szétvertem volna az össze portékáját a falon, merthogy miért nem látja, hogy mennyire transzban vagyok?!
A szervezés profi, amerikai-ausztrál koprodukció – túlbiztosítással (24 frissítőállomás volt, amin először mosolyogtam, de a 37 fokban és abban a páratartalomban futva kiderült, hogy ez is épp csak elégséges volt), nagyon nagy marketing sallangokkal és persze „minden megvehető” hozzáállással. Kinek a pap, kinek a papné… Ja, és grátisz haka-val, amit a jelentős számú újzélandi csapat mutatott be a színpadon a rajt előtt – valóban fergeteges élmény volt és energiabomba! Van ezen túl jófajta reggeli start, amihez hajnali félnégyes pekingi buszos-indulás dukál (persze lehetett közelebbi szállodában is maradni, aki olyan csomagot foglalt), két nappal a verseny előtt pályabejárás és szimulációs bemutató (hogy az elágazásoknál hogyan kell a nyíl szerinti irányba kanyarodni), valamit a verseny másnapján gálavacsora tetézte az amúgy szokásos nevezési csomagban foglaltakat.
Komolyra fordítva: kutya kemény a terep (bár szegény négylábúaknak épp elég itt, hogy felszolgálják őket ínyencfalatként). Az időeltolódás miatt nem aludtam egy szemet sem előtte (pedig három napja már kint voltam), de legalább az egyik TV-adón az Everest c. Filmet játszották, amit kellően jó jelnek és motivációs alapnak vettem. A hőség brutális, a falszakaszok nagyon durvák, viszont, amikor a falvakon futsz keresztül az egy alapos kultúrsokk és szociológiai tanulmány, ami a kínai nem-urbánus viszonyokat illeti (kutya, macska, kakasviadal, gyerek, nagymama, dédnagymama, üknagymama, öreganyó, stb). Nekünk, magyaroknak jó hír, hogy a mostani versenyt egy lengyel kolléga nyerte, egy számomra felfoghatatlan 3:14:34-es idővel – ezt ezen a pályán azt hittem, hogy csak Spiderman tudja, de ezek szerint Marcin is. Nekem a hat órán belüli célomat sikerült hoznom, 5:54:12-vel, sok-sok rácsodálkozással és nem kevés maratoni fallal. Szívből ajánlom mindenkinek, akinek nem akad a torkán a falat, éppen erre jár, vagy akar venni futás közben kici-ócó dolgokat, luki-luki alapon. Uff, én futottam.
– Halász Péter –
Meséld el Te is a legjobb futókalandod! Kattints! Itt tudod feltölteni a fotóid és a történeted!
