Jó néhány hete (hónapja) tervezem, hogy írok az idei futó élményeimről, vagy akár a teljes évről: vírus, hazai versenyek, elmaradt külföldi utak, virtuális izék, stb. Aztán gondoltam, még megvárom az xy versenyt, meg a nem tudom még micsodát, mert önmagukban az idei futásaim önálló cikket mégsem értek (kivéve a Gletschert), hiszen nem kapcsolódtak hozzá utazások, olyan közösségi élmények, vagy újdonságok, amik ezt indokolttá tették volna. A „Balika még él és mosolyog” kényszer bejegyzéseket pedig alapvetően kerülöm, de az év utolsó napjaiban azért a hajónaplónak megírom a magamét. Így ha az emlékeim megkopnak – amire 2021-ben a 45. évet átlépve egyre inkább megvan az esély – lesz honnan visszaidézzem ezt a „fantasztikus” évet.
Pedig milyen jól indult
Januárban ugyan már szállingóztak a hírek a vírusról (COVID-19, a hajónapló kedvéért), de február közepéig – a Tokió Maraton törléséig – igazából nem tudatosult bennünk, hogy itt bármilyen utazási, esemény szervezési felfordulással – meg egyéb szarral – is járhat ez az egész. Nyilván mindenki okos volt (van, lesz) – ahogy mindig, köztük én is – mentek a találgatások ezerrel, a lelátóról pedig szólt a “hülye kínaiak”, majd a “hülye olaszok”, “hülye irániak”, aztán megint a kínaiak, utána meg az összes többi. Asszem ez volt a sorrend.
Február végén még egy fasza félmaratonon is voltunk Spanyolországban, de onnan hazaérve márciustól azzal töltöttük az időt, hogy lestük a vírusról, utazási korlátozásokról, versenylemondásokról szóló híreket.
Ott ahol rajtunk múlt (a szervező is hozzájárult) visszafizettük a nevezési díjakat, közreműködtünk a módosításokban, lemondásokban, visszatérítésekben, tájékoztatásban, aztán szépen sorban engedtük el a terveket, álmokat. Na de nem picsogok, egyrészt mert luxi-hiszti lenne elmaradt utazások, elmaradt versenyélmények miatt szomorkodni, másrészt mégis egy jó futó év kerekedett ki a végére.
Virtuális világ
2020. egyértelműen a virtuális futóversenyek éve is volt. Ezekről a versenyekről egyszer már kifejtettem a véleményemet és az nem igazán változott azóta sem. Tudom, hogy sokaknak ez adott motivációt a formában maradáshoz, de én továbbra sem látom benne az utamat, úgyhogy nem is ragozom. Viszont úgy néz ki, ez a formátum még jó ideig biztosan velünk marad, sőt akár gyökeret is verhet, ezért csak remélni tudom, hogy az ötletgazdák jobban megerőltetik magukat a jövőben és nem csak a medál gyűjtésre futtatják ki a projektjeiket! Kedvencem: “Ezen a héten gondold azt, hogy Horvátországban futsz!” Szenzációs!!! 🙂 (Itt viszont egy jó példa a virtuális versenyekre)
Az őszből sem lesz semmi?
Hiába a járvány szempontjából lazább nyár, a trend egyértelmű volt, hiszen mindenki már az őszi második hullámot „várta”. A külföldi sok ezres őszi-téli versenyeket hamar el is engedték a szervezők erre az évre tőlünk keletre és nyugatra egyaránt. Az én 2020. évi legfőbb eseményemnek tervezett Chicago Marathon is ment a kukába. Ezek a törlések már nem is okoztak akkora feladatot a kommunikációs csapatoknak és nyár közepére mindenki számára világos lett, idén nem lesz több (f)utazás.
Ugyanakkor azzal számoltunk, hogy itthon talán nyár végéig is simán lehetnek futóversenyek, meg kis szerencsével akár a közeli Podersdorfban is megrendezhetik még szeptember elején a legendás triatlonversenyt. Ezen felbuzdulva gyorsan össze is raktunk egy jó kis váltót Sanyival és Robival, egy izmos 9 órás célidővel számolva az IRONMAN távra, amiből én a maratoni futást vállaltam be. Ez a célkitűzés elég volt ahhoz, hogy az áprilisi mélypontból való kilábalást és a már említett júliusi pitztali utat követően újra felvegyem a fonalat.
Versenyek, amik megmentették a 2020-as futóévemet
A chicagói produkció helyett a váltóhoz is illett egy 3 órán belüli maratonra gyúrni, ezért a nyarat intenzíven végig toltam, arra készülve, hogy a versenyen majd a déli órákban – a legnagyobb melegben – kell a 42 kilométeremet lefutnom. A tempó megtalálásához két esti félmaratont is bevállaltam a felkészülés során, kezdve a városligeti KH Félmaratonnal (2020. július 25.), aztán folytatva a Budai-vár tövében rajtoló Budapest Night Runnal (2020. augusztus 1.). Míg az előbbinél rengeteg vizet veszítve szenvedtem (1:27:17), addig rá egy hétre a budai éjszakában minden a helyén volt és megfutottam legjobb félmaratoni időmet (1:24:14).
Főpróbának a Hungaroringen megrendezett Ring Run Race (2020. augusztus 20.) volt kijelölve bő két héttel a podersdorfi verseny előtt, ahol a tikkasztó melegben lefutott 12 km-en még a dobogóra is sikerült felállnom másodikként.
Majd a következő héten jöttek a friss utazási korlátozások, amelyek jól felülírták az ausztriai kiruccanásunkat, így sajnos le kellett mondanunk a részvételt. A határátlépéseket követő végeláthatatlan adminisztrációs procedúra kb a hátunk közepébe kellett, kamuzni meg nem akartunk, így inkább itthon maradtunk, morogtunk és elkezdtünk nagy kanállal enni a dobozos fagyit. 🙂
B terv
Aztán hirtelen felindulásból – ráeszmélve, hogy bátran szétcsaphatom magam augusztus végén – beneveztem S. Balival a BUG (2020. augusztus 29.) 7 kilométeres távjára. Itt a Gellért-hegyen kellett futkározni, le és föl, 800 lépcsőfokkal megspékelve, ami nem is ment rosszul, bár szintén rohadt meleg volt. Mindenestre a korosztályomat megnyertem, ráadásul összetettben második lettem ezen a nyár végi „mókán”, így másnap a nyereményből elmehettünk egy jó mexikói vacsira is.
A bátor szétcsapás azért némileg elmaradt, mert az egy héttel későbbi – a kihagyott utazásunkkal egy időben megrendezett – WizzAir Félmaratonra (2020. szeptember 6.) a békesség kedvéért szintén beneveztem. Ott az elején valamiért úgy gondoltam, bemehetek 1 óra 23 perc alá is a végén, aztán 9 kilométer után kiderült, hogy az továbbra sem az én tempóm ezen a távon. A koppanás után már csak az volt a cél, hogy 1:26-on belül beérjek, ami azért a végére összejött (1:25:23).
Ekkortájt jött az ötlet, mi lenne ha indulnék október közepén a SPAR Maratonon is. Budapesten 7 éve futottam utoljára maratont (jó, meg persze Perura készülve tavaly S. Balival), mert mindig volt egy jobb, gyorsabb, vonzóbb pálya, nagy mezőnnyel, ahol meg lehet bújni, jó a frissítés és inspirál a közeg. Ezért is volt többek közt Chicago a cél ebben az évben. Az igazi problémát az jelentette, hogy 1 hónappal ki kellett tolni a formámat és valahogy el kellett hinnem, hogy gyors lesz a pálya és inspirálni fog a rakpart.
Hogy ne legyen sima a történet, egy héttel a maraton előtt még a Saucony Athletes 5 fős csapatában körbefutottuk a Balatont az UB-n (2020. október 3-4.). Bár a maraton szempontjából nem volt bölcs döntés a részvétel, de ebből a csapatból nem akartam kimaradni és egyben lemaradni az első UB-mról. Itt is becsúszott a végére egy dobogó, de sajnos nem tudtuk megvárni a fél nappal későbbi ceremóniát.
Október 11-én aztán eljött a SPAR Budapest Maraton ideje. Hűvös idő némi esővel, minimális szél, gyors cipő, kipihent UB, pozitív várakozások, így álltam a rajtnál reggel 9-kor. A verseny első felében viszont pár kilométertől eltekintve nem éreztem komfortosnak a futásomat. Az utóbbi években az első 30 kilométert kifejezetten élvezni szoktam, már ha lehet ilyet mondani. Most nem esett jól, sőt a táv második felére fordulva kezdtem lemaradni a mini csoportomtól és az ízületeim is jelezték, hogy nem akarják ezt a játékot ma játszani. Harmincnál az Árpád-híd közepén kellett számvetést készítenem, mi legyen a fennmaradó 12 kilométeren. Rövid fejszámolást követően kijött, hogy 4:20 körüli tempót kell vállalnom és akkor még be tudok érni 3 órán belül. Mivel a következő két kilométeren tudtam hozni a tervet, az rengeteg erőt adott és félretéve az ilyen-olyan fájdalmakat, meg sem álltam a célig. A vége 2:59:24 lett, juhuuu, megvan az ötödik 3 órán belüli maratonom.
Mondanám, hogy befejeztem ezt az évet, de nem. Épp ráértem a Kolonics György Emlékfutás (2020. október 23.) idején, így a Római-parton is mentem egy kellemes félmaratont a végén 1:24:33-as idővel.
Hogy az évet kellőképpen lefojtsam, egy csodás őszi napon (2020. november 7.) kapva az alkalmon, önszorgalomból – de szuper kísérettel – Tihanytól Szántódig futva megtettem a 76 km-es kis kört a Balatonon. Ez a futás nem csak az utolsó megmérettetés volt a számomra ebben az évben, de egyben a legnagyobb élmény is.
Ezek után jöjjennek a járványhelyzettel kapcsolatos jogos és egyben kellemetlen kérdések amiket feltettem magamnak
Valóban részt kellett vennem ezeken a versenyeken? Jó példával jártam el, hogy elmentem ezekre az eseményekre? Mennyire állták meg a helyüket a versenyek járványügyi előírásai? Van bármi értelme a fej hőmérőzésnek? A papírra leírt előző napi testhőmérséklet kiszűri a betegeket? Mennyire van értelme a rajtvonalig maszkban lenni, után pedig nem? Annak van értelme, hogy az érmet akasztóról kell levenni, de a többi cuccot kéz a kézbe adják? A frissítőzónákba később érkezők – pláne tömegesen – miben bízhatnak? Hol van a szervező és hol a résztvevő felelőssége? Kezeljük felnőttként a sportolót és bízzuk rá, hogy helyesen méri fel a részvételének szükségességét? Valóban higgyük el a szervezőnek, hogy az ő versenye vírusmentes?
A válaszok helyett csak remélni tudom, hogy 2021 (második fele) már nem ezekről a kérdésekről és nem a vírusról fog szólni. Addig pedig? Igyekszem mozgásban maradni.
Boldog új évet kívánok mindenkinek!
– Balca –
További cikkek a témában
