Utolsó vacsora az alaptáborban
“Chicken”, ezt a szót hallom a versenyt megelőző utolsó vacsora előtt az étkező sátorba érve – szombaton 17 óra környékén. Egyből megemelkedett a pulzusom, össze is futott a burgonya és rizs émelyítő fogságában tartott nyál a számban. Az ki van zárva. Ha a mellettem vánszorgó szamarakat és jakokat nem számítom, ehető húst utoljára 12 nappal korábban láttam Katmanduban. Még a napi egy liter tejem is tejporból készült napról-napra, majd pont az Everest alaptáborban kapunk valami “különlegességet”. Aztán leesett, másnap megyünk a vágóhídra, ezért a nagy dínom-dánom, talán még kívánhatunk is valamit a végén.
Azért a csirke nagy része csak csont, mindenesetre degeszre esszük magunkat, mintha nem lenne holnap. A doki zárásként még elmondja, milyen tünetek férnek bele az ilyenkor normális kategóriába. Én is már valamivel jobban vagyok, miután 2 napja szedem a Diamox-ot. Semmi extra, csak még csütörtök délelőtt eléggé erőtlenül másztam meg a Kala Patthart (5644m), a véroxigén szintem is 73-78 között mozgott 2 napig, ezért egy kis segítségért nyúltunk. Ezek után a szombat délelőtti 200 méteres “próba” futás jól ugyan még nem esett, de legalább már máshogy fájt.
A vacsi után megkapjuk az utolsó eligazításunkat is, 5 órakor reggeli, ultra táv rajt 6-kor, maraton rajt 7-kor, addig is jó éjt, sziasztok!
Mexikói illetőségű lodge- (hívjuk vendégháznak) és sátortársammal – Oscarral – elkérjük éjszakai ivóvíz adagunkat, aztán tipli aludni. Még csak 19 óra lehetett, de már teljesen készen voltunk aznapra is, pedig kivételesen nem kellett 5-8 órát túráznunk, de az előző két hét és a magasság így is megtette hatását. 23 óra körül lehet, mikor felébredek a szokásos első körömre. Nem a tábor biztonságán őrködtem, csak a napi legalább 4 liter folyadék egy része akart távozni. Oscar aszonta, ő ki nem megy a mínusz 10 fokba éjszakánként, majd okosba megoldja a sátorban (csak aztán össze ne keverje a flakonokat, meg az oldalakat). Én másik iskolában hiszek, én kívül oldottam meg. Nem messze, de kívül. Elképesztő mennyi csillag, gyönyörű volt és közben még…szóval jó volt na.
2 órával később Oscar tollászkodik, és megy ki a sátorból, mert mint kiderül, szarul van. A sátor környéki megoldás nem opció, nagyobb a baj, így az egyik jégsziget szélén álló “parancsnoki ” fülkére van szüksége, amit még világosban is egy cirkuszi mutatvány megközelíteni, nem hogy korom sötétben a jak szartól és jégtől csúszós köveken, ki tudja milyen egészségügyi állapotban. Alsó, felső, király, ász, hát igen, mindenhol jön csórikámnak. Kinézek pár perc múlva, mégis mi van vele, erre látom, hogy egy teljesen máshol lévő sátorba próbál visszamenni. Nem akartam felébreszteni az egész tábort, így “halkan kiabálva” igyekeztem a megfelelő útra terelni, míg végül haza tért a bárány.
Reggel 5 előtt pár perccel szól az ébresztő
Pakolás, öltözés, egy hideg aszott pirítós némi mézzel még lecsúszik, aztán kapkodva tovább öltözés, majd fél órával a start előtt elindulunk a 300 méterrel arrébb lévő rajthoz. Oscarnak 20-szal magasabb a pulzusa a szokásosnál, nekem feljött a véroxigén szintem 83-ra, voltunk már fittebb állapotban is. Ezek az utolsó diagnózisok…
… már csak egy perc, kezem a kamerán, hogy a rajttal együtt rögzítsem az érdekesebb szakaszokat. Beállok a nepáli srácok mögé (~5340m), hogy egy fokkal könnyebb pontról rajtolhassak és ne ragadjak majd be a bottal indulók mögé…
….már közel 8 perce megy a “játék”, mikor pittyen egyet az órám, hogy ő elmenne inkább alvó állapotba, ha nincs rá szükség. Ó fakkk, hát persze, azt meg elfelejtettem elindítani, béna.
Ahogy az elejétől kezdve a futást mímeltem a gyaloglással keverve, világossá vált, hogy ennek az egésznek az élvezeti értéke – nagy valószínűséggel – igen csekély lesz.
A moréna oldalára (~5380m) felérve – kb 1 km után – félreállok levegőt venni. Mintha csak gálánsan elengedtem volna a gyorsabbakat, de valójában épp az összes testnyílásomon próbáltam némi plusz levegőhöz jutni. Úgy gondoltam, a realitáson túlmutató korábbi idő elképzeléseket itt el kell engedni, különben később jobban fog fájni minden szempontból. Egy dolog azonban nem változik… A lehető legrövidebb időn belül el kell jutni Namche Bazaarba.
Ahogy tovább haladok, egy sziklás, kőről-kőre ugrálós, lépkedős rész jön, ahol egy szerencsétlen lépésnél megcsúszik a lábam és a derekamra esek, pont ahol a kamerát tartom. Remek, hallom/képzelem, ahogy a lencse, a piciny alkatrészek megadják magukat. Meg se merem nézni, inkább megfordítom az övemet, hogy has tájékon legyen törött állapotban. Lehet, hogy el sem tört, nem tudom. Schrödinger macskáját játszom vele. Amíg nem tudom, hogy törött, addig talán jó is lehet… Éljem túl a mai napot, aztán azzal is megbirkózom valahogy.
… 4 kilométernél járunk (~5200m), amikor egy ugyanabba az irányba tartó 20 év körüli hordár sráccal összemosolygunk, mennyire egy tempót megyünk. A móka valódi tárgya nem volt más, minthogy a srác hátán egy 20 kilós küldemény is volt mindeközben. A vidámság 2 kilométeren át tartott, mert ahogy a morénás/sziklás részt elhagytuk, egy lankás, futhatóbb rész következett (~5100m). Azt reméltem itt majd kis levegőhöz jutok, végre tudok majd hosszabb ideig is futni, de a kocogó tempónál többre nem telt. Ha energiatakarékosan próbáltam mozogni, egyből figyelmetlenné is váltam, botladoztam a kövekben és jött is az újabb tanyálás. Persze hogy előtte nem sokkal vettem le a kesztyűt a meleg miatt, így a tenyeremen a bőr bánta leginkább…
… egy viszonylag nyugis rész és a hegymászó emlékhelyeket követően egy őrült meredek szlalomozás vette kezdetét Thukla felé. Kövek, por és sziklák kiszámíthatatlanul csúszós egyvelege. Egész jó tempót mentünk rajta egy lengyel sráccal, míg aztán jött egy elnyúló emelkedős szakasz, ahol inkább a tempós gyaloglást választottuk Lukasszal.
Bár a dombtetőről (~4800m) csak le kell futni Dingbochéig (~4400), egyszerűen annyit kivesz egy ilyen emelkedős rész, hogy kocogás/sétálás közben még inni sem tudok, annyira nincs levegőm, folyton meg kell álljak 1-1 korty víz miatt is. Ami viszont feldob, hogy egyfolytában jönnek szembe túrázók, csoportok, akik mind tök kedvesek. Megvitatjuk ki honnan van, drukkolnak, én meg megerőltetem magam, hogy legalább akkor fussak.
… Dingbochénél van egy 3 km-es huroķ, mármint 3 km Bibréig (emelkedő) és 3 km vissza (lejtő). Az első felét, kb a hátam közepére kívánom, mert megint annyira kicsinál az emelkedő, hogy a lejtőt is csak ímmel-ámmal tudom megfutni. Nagyjából 2-4 perceket tudok egyhuzamban futni. Ekkor 4400 méteren vagyunk már “csak” és egy észak-ír lánnyal előzgetjük egymást. Előzetesen azt mondták innentől már kellemesebb lesz. Gondolom nem az észak-ír lány miatt, hanem egy nagyrészt lankás 9 km miatt. 🙂
…Azért annyira nem lett kellemes, ráadásul valamiért elfelejtettem itt megtölteni a kulacsaimat vízzel, csak ittam egy pohár gyümölcslét a frissítő pontnál és mentem tovább. Nem is értem, hogy felejthettem el. Eléggé száraz 60 perc következett, ráadásul egy idő után a későn elindított órám és az amúgy is tévesen kiírt távolságok miatt fogalmam sem volt, hogy a következő frissítőpontot is esetleg benéztem volna, vagy sem. Addig aggódtam, míg aztán olyan 27 km-nél oázisként hatott rám egy egyszerű asztal megpakolt vízzel és körülötte pár jó kedélyű sráccal. Na ott leültem az egyik sziklára a menetiránynak háttal – arccal a nagy hegyek felé még utoljára – és megvitattuk az élet nagy dolgait, meg hogy mi a túrót is keresek itt…
…a frissítés után nem sokkal még megfutottam a leggyorsabb verseny kilométeremet (7:35), ami után egyből az addigi leglassabbat (16:31) fel a Tengboche kolostor felé. Elnyújtott, megdöntött lépcsőfokok, aminek csak a töredékére emlékeztem az előző hétről. Hogy a csudába került ide ennyi lépcső? Felérve (~3860m) sok szerencsét kívánt egy helyi szerzetes csoport és ezzel nekivágtam az egyik legkevésbé várt másfél órás etapnak. Ennek első harmada egy átlagban 20%-os lejtő, poros, kacskaringós, térdaprítós kivitelben, a maradék egy óra pedig 10%-os emelkedő Namche irányába, ahol sikerült összehozni egy 18:23-as kilométert, csak hogy a csúcsokat ne feledjük…
…pszichésen a legnehezebb az, amikor az emelkedő tetejéről a kanyar végén kiderül, hogy az csak a következő emelkedő alja. Egyszer-kétszer ez még OK, de amikor a végedet járod, akkor azért idővel fel#%&§ az ideg. Mi kell még? …aztán végre elérkezünk egy teaházhoz, ahonnan 10 nappal korábban 22 perc alatt kényelmesen befutottam a célterületre. Ha meglesz 30 perc alatt, akkor 7 órán belüli célidőm lesz – gondoltam. Hát az nem lett meg, de az utolsó nagy kanyarban – ahol indiai katonák frissítettek – minden futónak volt egy saját kis zászló odakészítve, így nekem is. Úgy megörültem ennek kedves gesztusnak, na meg a maradék 600 méternek, hogy gyakorlatilag elmúltak a problémáim és boldogan futhattam be az ünneplő Namche Bazaarba (~3550m). Leírhatatlan érzés volt teljesíteni, befejezni, majd azonnal haza telefonálni, hogy megvagyok, célba értem 7 óra 3 perc 30 másodperc alatt.
Oscar már 20 perce várt rám, kicsit fázott… hát kellett ennyire sietnie. 🙂 Ő hatodik, én kilencedik lettem a külföldi futók közt, a teljes mezőnyből (146 fő) pedig a 33.
Hezitálunk kicsit, hogy maradjunk-e még az egyébként jó hangulatú eszem-iszom, dínom-dánom buliban, vagy menjünk le a 300 méterrel arrébb lévő szállásunkra egy forró zuhanyra. A zuhany győz nagy fölénnyel, majd max visszajövünk. Na persze, ahogy megyünk lefelé botorkálva a lépcsőkön – 10 perc alatt 300 méter -, nyilvánvalóvá válik hogy akármekkora buli kerekedhet odafönt ma este, ezt az utat mi nem fogjuk visszafelé megtenni, az fix.
Első reakcióm a versenyt illetően az volt, hogy „soha többé”. Aztán azóta csak furdal a kíváncsiság, hogy milyen is lenne egészségesen végigmenni. Ki tudja, pár éven belül van valakinek kedve? Jövőre? 🙂
– Balca –
Köszönöm a támogatást!
